A telefon hosszan csengett. Kihallatszott a bezárt ajtón keresztül. Na – gondolta, mire bejutok úgyis elhallgat, akkor pedig nem tudom meg, hogy ki keresett. De a telefon nem hagyta abba a csengetést. A frissen felszerelt betűzár sem akadékoskodott. A kagylóban egy ismert hang, a sógor hangja recsegett:

Szia Péterkém! Csak azt akartam kérdezni, hogy szombaton ráérsz-e? Tudod vettem egy kis hétvégi bungalót és ott kellene apróbb munkákat elvégeznem, de segítség nélkül nem megy! Mennék érted reggel és haza is vinnélek majd ha végeztünk. Ha jó neked…

Éppen jó is lehet. Még nem terveztem be semmit szombatra. Bár lenne nálam is mit csinálni, de a kedvedért elnapolom. Mikor jönnél értem, hogyan készüljek?

Tudom, hogy nem szeretsz korán kelni, így ha megfelel, akkor úgy nyolc felé mennék. Szerintem délután… négy körül már végeznénk is. Még nem döntöttem el, hogy kerítést állítunk vagy a teraszhoz készítünk korlátot. Azt hiszem ez utóbbi lenne a fontosabb… De majd kialakul ez addig… Te ugye tudsz hegeszteni?

Az, hogy tudok az enyhe túlzás. Az iskolában tanultam, de már pár éve nem gyakoroltam. De egyszer mindent el kell kezdeni… Tudod a jó munkához idő kell, a rosszhoz meg még több mert azt kétszer kell csinálni. Csak legyen megfelelő felszerelés, mert nekem nincs!

Persze, hogy lesz! Kértem az egyik havertól hegesztő masinát meg pajzsokat is. Remélem nem vert át és használható lesz. Ebédre meg marhapörkölt lesz galuskával. Szóval szombaton találkozunk.

Kattant a telefon. Péter egy kicsit még morgott magában: bezzeg amikor neki kell segítség azt mindig hosszan kell egyeztetni, mert a sógor nagyon elfoglalt ember. Mindegy, hagyta végül jóvá, csinálni kell, hát csináljuk.

Szombaton a megadott időben már ott toporgott a sógor. A garázsból még összekaptak néhány szerszámot, ami egy ilyen horderejű munkánál elengedhetetlenül szükséges lehet, mint például: pillanatszorító, kombinált fogó, keretes fémfűrész, stb. ami a sógor szerszámosában még hírmondónak sem volt felfedezhető. A telken már várt rájuk két ember, akik majd a kerítés oszlopait fogják állítani, mert hát az is fontos, de a szakmunka Péterékre várt. Papírlapokon sorakoztak a kész tervek, pontos méretek, szabásminták. A terasz előtt a zártszelvények hat méteres szálakban, kétféle méretben, hiszen az oszlopoknak vastagabbnak kell lenni.

Előbb reggelizzünk – mondta a sógor – tele hassal a munka is jobban megy, de előtte még egy kis papramorgót ajánlok a jobb étvágy kedvéért.

Én nem kérek – jött a válasz Pétertől – hiszen józanul is el tudom rontani a dolgokat ha akarom, ha meg iszom is akkor nagyobb az esély – ezen mindannyian nevettek. Finom volt a reggeli. Házi füstölt sonka, friss puha kenyérrel, paprika, paradicsom. Jóízűen ettek, nem kapkodva, nem sietve, hanem komótosan, megadva a módját. Közben megbeszélték, hogy kinek mi lesz a feladata, hogyan képzeli el a gazda a mai nap forgatókönyvét.

Reggeli után Péterék leszabták az oszlopokat, majd a kereszttartókat, melyekre a behegesztés után a korlát elemeit fogják felcsavarozni. A fa elemeket a sógor már előre lefestette, hogy ezzel se kelljen bíbelődni. Az oszlopokra előre elkészített négyzet alakú és kifúrt talpakat kellett hegeszteni, mert így fogják rögzíteni a terasz betonjához a korlátot. Alig húzta az első ívet Péter, már érezte, hogy itt nincs valami rendben. Túl világosan látszódott a felület, szinte mintha lánghegesztő szemüvegen keresztül nézte volna. De az az ívhegesztéshez nem megfelelő. Meg is jegyezte, hogy ez a pajzs nem jó. Elkérte a másikat. Az sötétebb üveggel volt ellátva, de … mindegy erre a pár hegesztésre jó lesz. Délre kész is voltak a korlát fémrészeivel és ebéd után felcsavarozták a fa elemeket. Nem volt nagy a korlát így hamar végeztek. Még négy óra sem volt amikor Péter már otthon lefürdött. Levertnek és fáradtnak érezte magát, ledőlt egy kicsit aludni. Hanem az ébredés! Úgy érezte, hogy késsel hasogatják a szemeit. Nagy nehezen kinyitotta, de akkor még jobban fájt. Ennek a fele sem tréfa gondolta, el kell mennem a szemészetre, mert ezt így nem bírom ki reggelig. Megpróbálta kimosni a szemét, de a „homok” csak nem akart belőle eltűnni. Még homályosan ugyan de látott…
Gyorsan felöltözött és lekocogott a buszmegállóba. A végállomáson szállt le és onnan gyalog ment az ügyeletes klinikára.

A doktornő első kérdése az volt, mikor megtudta, hogy mi a panasza Péternek, hogy van-e vele valaki. Megdöbbent mikor a férfi közölte, hogy egyedül jött és busszal. Pár perc után már hallotta is a diagnózist:

Fiatalember! Önnek mindkét szaruhártyája leégett… még szerencse, hogy a folyamat visszafordítható… most csepegtetünk a szemébe, hogy kitáguljon a pupillája, meg azért is, hogy csökkenjen a fájdalom… majd lekenem az egyik szemét egy kenőccsel és leragasztom, de a másikat, ha valahogy hazakerült, önnek kell lekezelni és leragasztani. Csak arra vigyázzon, hogy meg ne sértse a szemet, mert nem érzi, nem látja és ez roppant veszélyes. Ha most kezelném és ragasztanám le, akkor nem látna és hogyan menne haza…

Szinte azonnal jött a válasz: taxival, mással úgyse tudnék…

Nono fiatalember – mondta a doktornő – látom humorosnak ítéli meg a helyzetét, de várjon addig míg innen a rendelő fényeiből kijut a köz-világított utcára…Azt hiszem akkor már nem lesz ez olyan humoros.

A lekezelt és leragasztott szem kezdett megnyugodni. Nem szúrt annyira és Péter abban reménykedett, hogy hétfőre minden rendben lesz… csak még valahogy haza kell jutnia. A doktornő egy tégelybe csomagolt a kenőcsből, hozzá gézt és ragasztó szalagot, hogy otthon el tudja látni a másik szemet is. Az asszisztensnő a portásfülkéig kísérte. Ott egy jó éjt és egy vigyázzon magára mondat után magára hagyta. Péter kilépett az utcára. Milyen igaza volt a doktornőnek. Foltotokat látott és sötétség vette körül. Csak a „távolban” világítottak a kandeláberek lámpái. Találnom kell egy taxit mondta, másképp nem jutok haza. Ha fejmagasság körül látok egy sárga fényt, az biztos taxi lesz. De taxi sehol! Látott ugyan elsuhanni kocsikat – inkább elmosódott foltokat – de egyiknek a tetején sem volt sárga fény. Közel a falhoz, szinte tapogatva haladt a járdán. Lassan, komótosan. Már kezdett lemondani róla, hogy hamar hazajut, amikor megpillantotta az áhított fényt… úgy fejmagasság alatt… Odament. Közelről látta, valóban egy taxi. Megkopogtatta az ablakát, mire a sofőr elég mérgesen szólt ki: mit akar?
Kérem én csak haza szeretnék jutni – válaszolta Péter – elvinne?… és megadta a pontos címet.

Maga részeg – jött a válasz – mert ha igen akkor nem viszem sehova, nem akarok utána kocsit takarítani. Nem ér az nekem annyit.
Olyat sem láttam aki ivott – vágta rá gyorsan Péter – a szemészetről jövök. Leégett mindkét szaruhártyám és most szinte nem látok semmit. Azért nem ragasztották le a másik szemem, mert akkor nem tudnék közlekedni… magam vagyok, nincs kísérőm…
Elnézését kérem – mondta a taxis – persze, hogy elviszem. Miért nem ezzel kezdte… Be tud szállni egyedül is… várjon segítek. Azzal kézen fogta Pétert és beültette a kocsiba. – Mit is mondott, hova vigyem? Mikor megkapta a címet elindult. Végre hazajutok – gondolta Péter – végre hazajutok.

A ház előtt a taxis bemondta a viteldíjat. Péter odaadta a pénztárcáját, vegye el ami neki jár, mert ő képtelen most megkülönböztetni a bankjegyeket. A férfi elvette, majd visszaadta a pénztárcát, megköszönte a viteldíjat, majd a kapuig kísérte Pétert. A lépcsőházi világításban sem látott sokkal többet, mint a szabad ég alatt. A lakásajtóban jött az igazi döbbenet. A betűzár! Most hogy fog bejutni? Hiszen nem látja a betűket! Tudja a jelszót, de ki kellene találni a sorrendet a klaviatúrán. Istenem! Mindegy! Valahogy be kell jutnom – gondolta. Próbálta megfejteni a betűk sorrendjét, de a próbálkozások rendre kudarcba fulladtak. Hétfőn veszek egy kulcsos zárat dörmögte magában. Nem akart becsöngetni sehova, hogy segítséget kérjen. Úgy gondolta ez nem lenne helyes! Nem tudta mennyi ideje próbálkozott már, amikor egyszer csak kattant a zár! Otthon, édes otthon!

A fürdőszobában öt centire kellett állnia a tükörtől, hogy lássa, hol a szeme. Így látta azt is, hogy az egyik leragasztva a másik vörösben úszik. Lekezelte a kapott kenőccsel, óvatosan, ahogy a doktornő mondta. Le is ragasztotta. Lekapcsolta a villanyt. Tapogatózva jutott el az ágyig. Még sokáig nem bírt elaludni. Önmagát okolta a történtekért. Azután megnyugodott. Ami megtörtént az megtörtént. Azon már változtatni nem lehet. Az okos a hibákból is tanul.

Másnap későn ébredt. Óvatosan vette le a kötést. Alaposan megmosdott. Örömmel tapasztalta, hogy már nem is fáj annyira. Nemcsak foltokat látott és a tükörhöz sem kellett öt centire menni. Majd reggeli után újra lekezelem. A mai nap úgyis a pihenésé lesz. Reggeli után az első dolga volt megnézni a tárcáját. Valóban csak annyi pénz hiányzott amennyi a viteldíj volt. Még a felajánlott borravalót sem tette el ez a jóember… Vasárnap volt, odakint száz ágra sütött a nap! Felsóhajtott: Istenem… de jó újra látni.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…