Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
– Eljutok-e a Parnasszusig? – rím ballag,
metro robog s dobol a fejemben a vers –
a telefonba írt sánta gondolat nyers.
Még öt megálló…
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
– Nem akarom! – kúszik felém, belep a szag.
Aluljárók bűzén költeményt húz elő –
erős az immunrendszerem, védekező.
Még négy, s lélegzek…
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
A fülke falára ragasztott tilalmak
szólnak csak hozzám, míg a zsúfolt és meleg
peronról belép a várakozó tömeg.
Három s ott vagyok…
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
– Nem ülök le! – gyanús plakát irodalmak –
Olvasást színlel és álmodik az ember,
míg rászegeződik a média-fegyver.
Kettő s dobbanok…
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
A gondolataim közben szörnyethalnak –
szimulált térbe mentem a tetemet.
Lásd versem virtuálisan született.
Egy és érkezem…
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
– A Parnasszuson nincs megálló. – az ablak
sötétjében tükörként köszön a semmi.
A Parnasszusra nem metróval kell menni.
Ébredek, lépek, érkezek…
Át kell szállni!
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
Mosollyal a számon, boldogan elhagylak.
A mozgólépcsőn a rímek behorpadnak.
Sajnálom, nincs mit tenni; itt ragot kapnak.