A láp foglyai IV. RÉSZ

Csendben üldögéltek a kis nádkunyhó előtt, Ankisza kiosztotta a napi adag ételt és kiöntötte mindenkinek a tejet. A tehén már egyre kevesebb tejet adott, hisz nem kapott elég vizet ő sem. Sajnos a víz fogytán volt, nem volt honnan pótolni. Aggódva figyelte Zsadán, hogy holnapra már vizük sem marad.
Künde és Zalóta elég nagyok voltak már ahhoz, hogy megértsék, milyen nagy bajban vannak. Csak Zsejke szipogott egy kicsit, bizony neki is kevés jutott.
-A következő étkezésnél én kevesebbet eszek, nem bírom nézni, ahogyan a gyerekek éheznek és szomjaznak. – kesergett Ankisza.
Zsadán nagy gondban volt, hisz holnap már elfogy a vizük. Most azon töprengett, hogy visszamegy a faluba és hoz vizet, hátha végleg elmentek a tatárok.
Nagyon nehezen teltek az órák, a nap is kisütött, a rajtuk lévő vizes ruhán legalább szárított egy kicsit.
-A tatárok biztosan tudják, hogy a falu népe a nádasba menekült, de a bejáratot nem ismerik. Nem tudnak bennünket megközelíteni. Tehát én most elindulok vissza a faluba és hozok vizet! Szomjan fogunk halni, ha nem teszem meg! Egyedül megyek, senki nem jöhet velem, még te sem Sáta! Ha valami történne velem, fiam rád bízom a családot, vigyázz rájuk!- mondta határozottan Zsadán.
Sátára nagy felelősség hárult, csodálta apja bátorságát. Idegesen kémlelte az eget, közömbösen nézte a madarak repülését. Máskor örömét lelte benne, most súlyos gondok nyomták a vállát.
Zsadán megfogta a két vízhordó edényt és hogy ne legyen búcsúzkodás, gyorsan eltűnt a nádasban.
Ankisza látta, hogy a gyerekeken elhatalmasodik a félelem. Sápadtak voltak, odaült közéjük és halkan énekelni kezdett, egy olyan dalt, amit még soha nem énekelt el nekik.
Ha én most madár lehetnék,
veletek messzire szállnék,
ott lenne a mi otthonunk,
hol nem esne bántódásunk.

Ha én most virág lehetnék,
nektek mindig szépen nyílnék,
és ha leszakítanátok,
hajatokba befonnátok.

Ha én most harmat lennék,
cseppjeimmel szomjat oltanék.
Ha a napsugár rám sütne,
nektek ragyognék örökre!
A gyerekek mintha megnyugodtak volna, szájtátva hallgatták anyjuk gyönyörű hangját. Szokott máskor is énekelni nekik, de ezt még soha nem hallották tőle.
Mintha az égiek rájuk tekintettek volna, elkezdett esni az eső. Szájukat az ég felé tartották, mint az éhes kismadár, úgy itták cseppenként a vizet. Kis tenyerüket összefogták, hogy bele essen az eső és megigyák.
Ez alatt Zsadán is hosszú utat tett meg a nádasban, csak akkor lassított, amikor már tudta, hogy az ösvény vége felé közeledik. A nád takarta, onnan leskelődött kifelé, rálátott a falura hisz nem messze volt tőle. Iszonyatos kép fogadta, egy ép ház sem maradt, mind porig égett. Az úton elszenesedett holttestek feküdtek szerte széjjel, felismerhetetlenségig összeégve. Szíve összeszorult amikor közelebb jött az ő házukhoz, semmi sem maradt belőle. A nagy farönk, amely kedves kis pihenőhelyük volt Ankiszával feketén szénné vált.
Nem mélázhatott, a kúthoz közelített, hisz vízért jött. Leeresztette az edényt, ami meg is telt hirtelen és amikor felnézett egy tatár katona nézett vele farkas szemet. Hirtelen átfutott az agyán, hogy kettőjük közül csak az egyik maradhat életben. Soha nem látott még közelről tatárt. Tényleg kutyafeje volt, mint ahogyan mondogatták az emberek. Harci ruhában volt, fején szőrme fejfedő. Lova nem messze volt kikötve. Honnan került oda, még maga sem tudta, hisz amikor megérkezett nem is látta. Átvillant az agyán, hogy ez egy őrszem lehet, akit itt hagytak.
A tatár fekete szemén látszott, nem sokára támad. Zsadán minden erejét összeszedte, azon volt, hogy előbb védekezik és majd utána támad. Rettenetes nagy ereje volt a tatárnak, szablyájával hadonászott. Zsadánnak egy nagy rúd került a keze ügyébe és ezzel védekezett. Hirtelen egy ütéssel kiverte a tatár kezéből a fegyverét, aki ezen túl birokra akart menni, de nem tudott. Egy nagy ütéssel eltalálta a tatár fejét, aki azonnal összeesett. Még maga sem akarta elhinni, hogy ez megtörtént. Közelebb ment és akkor látta, hogy az meghalt.
Folytatása következik

Kozma Barnáné Dandé Valéria vagyok,  három éve írok verseket, novellákat  és meséket. Az irodalom szeretete végig kísérte életemet.…