A láp foglyai VI. RÉSZ

Sáta hamar eltűnt a nádtengerben, vigyáznia kellett nehogy a járhatatlan lápos területre tévedjen. Hogyan is kell keresni madártojást, amikor soha nem csinált ilyet. Neki az apja sem engedte meg, hogy az apró madarak fészkéből tojást hozzon el. De ez most egészen más, ha nem talál tojást apja akár meg is halhat.
Lassan haladt előre, amikor meglátta az első fészket. Abban már kis fiókák ültek, pihés kis fejüket nyújtogatták ki a fészekből, anyjukat várták az élelemmel.
Ügyelt arra,hogy jól megjegyezze az utat amelyiken megy, mert vissza is kell találnia a családhoz. Nézte az égen repülő madarakat, hogy hová is szállnak le. Amikor erre rájött, megtalálta az első fészket és benne három tojást. Gyorsan kivette és eltette az erszényébe. Most úgy érezte magát mint egy tolvaj, de nem sokáig gondolkodott ezen mivel újabb fészket fedezett fel, amiben már nagyobb tojások voltak. Azokat is kiszedte, boldog volt hisz nem csak apjának adhat majd így belőle.
Elindult visszafelé, lábát már alig érezte annyira lehűtötte a hideg lápos föld. Nem is törődött vele, csak ment, hogy mielőbb visszaérjen.
Ankisza ez idő alatt el sem mozdult férje mellől, minden rezdülését figyelte. Megtörölgette az arcát, simogatta a kezét, halkan beszélt hozzá. A lányok szeretettel igazították rajta a takarót, hogy meg ne fázzon. Aggódtak apjukért, hisz nagyon szerették.
Zsadán kinyitotta a szemét, felemelte a kezét és nézegette, mint aki most látja először. Felesége szólt hozzá kedvesen, de újra visszaaludt. Ankisza félt, nem tudta mire vélni ezt a viselkedést, de türelmesen várta az újabb ébredést.
Talán nem sokára magához tér, gondolta. Sáta fiáért aggódott, hisz sok idő telt el azóta, amióta elindult. Amint ezt gondolta meg is érkezett Sáta nagy sárosan, de tarisznyájában ott voltak a tojások. Boldog volt a család, Ankisza magához ölelte.
-Olyan bátor férfi vagy már, mint apád, nagyon büszke vagyok rád! Csak ébredne már fel, nagyon aggódom érte. – tördelte kezeit Ankisza.
-Most már én is azt várom amint lehet, azonnal megitatjuk. Mindenkinek adok egy tojást, meg kell inni! Ez a táplálék mindegyikőnknek erőt ad.- mondta kicsit fáradt hangon Sáta.
Kiosztotta a tojásokat, mindenki megitta. Az apja részét külön tette, neki duplán jár, mert nagyon gyenge. Várták az ébredését, néha megmozdult, hadonászott a kezével, motyogott valamit, de senki sem értette. Csendben vártak, a percek is óráknak tűntek.
Sáta kiment a kunyhó elé, leült. Gondolataiba merülve nézte, hogy milyen kék az ég, fehéren szálltak a felhők, ők szabadok, mint a madarak. Csak ők foglyok itt a láp közepén. Hirtelen anyja hangját hallotta, alig tudott az ábrándozásából visszazökkenni a valóságba.
-Sáta gyere azonnal, apád magához tért! – kiáltott Ankisza. Azonnal benn termett a kicsi kunyhóba, az anyja sírva borult a férje vállára.
Zsadán mindenkit megismert, csak nagyon gyenge volt. Lassan felültették, de meg kellett fogni, mert eldőlt volna. Sáta két tojást itatott meg vele, utána vizet is adott neki. Lefektették, de nem beszéltették. Majd ha ereje lesz, akkor úgy is el fogja mondani mi történt vele.
Sötétedett, már az orrukig sem láttak. Ebben a lápszagú, kegyetlen világban milyen boldogság volt, amikor Zsadán megszólalt.
-Honnan vannak a tojások?
-Én szedtem össze a madárfészkekből,így döntöttem míg te ájultan feküdtél! Lehet, hogy haragszol rám, mert nem erre tanítottál, de meg kell bocsájtanod nekem, ne higgyem azt magamról, hogy tolvaj vagyok! Kérlek, mondj valamit, bármit is gondolsz rólam én elfogadom!- remegett a hangja Sátának.
Fiam, te felnőtt emberként cselekedtél, én rád bíztam a családot, ha én velem valami történne. Te az én utasításomat hajtottad végre. Nem gondolhatok rólad rosszat, csak tetted a dolgodat, ahogyan ilyen helyzetben egy férfinak tennie kell. Büszke vagyok nagyon rád! Tudod,a falut felperzselték a tatárok, egy tatár őrszemmel élet-halál harcot vívtam, én győztem, a lovát elengedtem. Ezek nagyon kegyetlen és ravasz harcosok! Észrevétlen még a mozgásuk is. Még itt vannak, nem mehetünk ki innen. Nem tudom mikor lesz vége és hogy fogjuk bírni a következő napokat!- mondta szinte alig hallhatóan Zsadán, majd újra álomba zuhant.
Ankisza nagyot sóhajtott, abban minden benne volt! A lélek reménytelensége, a test minden kínja, az élet minden fájdalma!

Folytatása következik.

Kozma Barnáné vagyok, Álmosdon élek. Mindig szerettem a mesék világát, gyermekemnek is tovább adtam a mesék szeretetét. Úgy…