A láp foglyai VII. RÉSZ

A nap már magasan járt amikor felébredtek, nem is aludtak mostanában ennyit. Le voltak már gyengülve nagyon az éhezéstől és a sok szomjazástól.
Sáta az utolsó kicsi adag szénát is odaadta a tehénnek, adott neki egy kis vizet. Megfejte, de bizony már az tejet sem adott.
Közben beszólt anyjának, hogy beszélni szeretne vele. Ankisza ki is jött a kunyhóból, látta hogy fia nagyon szomorú.
-Anyám, nincs tovább élelem, a tehén több tejet nem ad. Mond mi lesz velünk?! Az utolsó marék szénát is megette, nem sok vizet kapott, nem is lehet már tőle sem elvárni, hogy tartson el bennünket. – kesergett Sáta.
-Sejtettem, hogy nemsokára itt lesz a vég. Az egész család éhen fog halni!- zokogott Ankisza és a földre borult fájdalmában.
Sáta felemelte, magához ölelte anyját. Teljesen kilátástalan lett a helyzetük. A tatárok még itt portyáztak a faluban, nem messze a nádastól, ha megtudják, hogy egy katonájukat valaki megölte iszonyú bosszút állnak.
Ankisza, visszatántorgott a kunyhóba, leült férje mellé, aki még mindig lehunyt szemmel feküdt. Ráborult férjére és úgy zokogott. Nem tudta abbahagyni a sírást, most már még suttogni sem tudott, szinte kiabálva kérte, hogy ébredjen fel, itt ne hagyja a családot.
Zsadán, mintha értette volna felesége keserves szavait, nehezen de kinyitotta a szemét, kezét felemelte és megsimogatta Ankisza haját. A lányok örömükben visítottak egy kicsit, Sáta letérdelt apja mellé.
-Apám térj magadhoz, nagy szükségünk van rád! Én már nem tudom mit tegyek, úgy érzem itt lesz vége az életünknek! – könyörgött Sáta miközben nem tudta már ő sem visszatartani könnyeit.
Apja megfogta fia kezét, megszorította és halkan elkezdett beszélni.
-Nem hagylak el benneteket, az utolsó leheletemig küzdeni fogok értetek! Ne félj fiam, nemsokára fel tudok kelni, meglásd nem lesz még vége semminek!- és egy könnycsepp gördült le arcáról.
Ankisza és Künde felültették, és megitatták vízzel Zsadánt. Nem fektették le hagyták üldögélni egy kicsit. Sáta feltörte az utolsó madártojást, amit apjának tartogatott és megitatta vele. Az apja nehezen fogadta el, hisz tudta senki sem evett ma semmit.
A lányok közelebb húzódtak apjukhoz és mindenről kérdezgették, folyamatosan beszéltették és Ankisza nagyon boldog volt, hisz férje egészen jól volt. Néha le is intette a kíváncsiskodó lányokat, mert túl sokat kérdeztek. Nem győzött nekik válaszolni.
Sáta oda kinn nézelődött, leült és kezébe vette a tatár íjat. Nagyon nehéz volt , szinte meg sem tudta húzni. Mekkora erő kell ennek használatához, milyen bivalyerős emberek lehetnek ezek a katonák, ezzel nagyon messzire repíthetik el a nyilat! . –gondolkodott magában. A tatár ló vajon merre kószál, amit apám elengedett? Lehet, hogy hangosan beszélgetett magában, mert a háta mögött megszólalt az apja.
-Azt nem tudom, hogy merre kószál a ló, de azt tudom,hogy jól érzem magam fiam!
Sáta felugrott és szinte úgy ölelte meg apját, hogy egy kicsit megemelte.
-El nem tudom mondani, mennyire örülök, hogy újra a régi vagy!- tört ki belőle a gyermeki öröm.
-Tudod fiam, én nem tudom meddig aludtam, de nagyon szép volt az, amit álmodtam. Elmondom neked. A kék égen fehér felhők között jártam, olyan puhák voltak mint a párnák és oly könnyedén lépdeltem, hogy még erő sem kellett hozzá, csak szálltam és onnan fentről néztem le a földre. Egyszer csak anyádat pillantottam meg egy szép fehér ruhában, úgy közeledett felém. Olyan szép volt mint egy angyal, a haja be volt fonva, de az arca nagyon fehér volt. Amint közelebb jött könnycseppek gurultak le az arcáról , én megpróbáltam letörölni, de minden cseppje csillogó gyöngyé változott. Az a sok gyöngy lehullott a földre és ott lenn virággá változott. Nagyon sok virágot láttam és megfogtam anyád kezét, ketten leszálltunk a földre. Már nem akartam a felhők között járni. Akkor ébredtem fel, amikor anyád valóban a kezemet fogta. – fejezte be kicsit elérzékenyülten Zsadán.
-Szép álmod volt, bárcsak békében élhetnénk mint régen! Tudod mennyire szerettem az erdőt és a mezőt, egész nap a lovammal bejártam, mindent ismertem, olyan boldog voltam!- mondta Sáta rekedtes hangon.
A tehén el kezdett vergődni, éhes és szomjas volt. Hozzákezdett hangosan bőgni, egyre többször és még hangosabban!
Üldögéltek még egy kicsit egymás mellett, amikor a falu felől nagy kurjongatások, lódobogások hallatszottak. Felugrottak, hisz tudták ezek megint a tatárok! Meghallották a tehén bőgését! Pár perc múlva, tüzes nyílzáport zúdítottak a tatárok rájuk! Lángba borult a nádas!
Folytatása következik.

A képen a következők lehetnek: égbolt, felhő, fű, természet és túra/szabadtéri

Kozma Barnáné vagyok, Álmosdon élek. Mindig szerettem a mesék világát, gyermekemnek is tovább adtam a mesék szeretetét. Úgy…