Lehúzott redőny csíkjain, áttörtek az ásító nap, fénylő sugarai. Reggeli friss
kávé illata, jólesően cirógatták ízlelő bimbóit. Nagyot nyújtózkodva bújt ki, a
frissen húzott ágynemű alól. Egy monoton csütörtök délelőtt kezdődik , gondolta.

A ház elején, a lánya szobájának ablaka alatt sorakoztak a zsákok, lassan melléjük lépett.
Komor fekete színükkel, szomorú hangulatot árasztva. Este belepakolták,imádott szülei ruháit, sírva készült keserű csomagok voltak. Nehezen vált meg tőlük.
Lassan négy éve, hogy anya elment, apa is már két éve, de eddig minden úgy volt az alsó lakásban, ahogy a két kis öreg hagyta.
Borzasztó nehéz megválni egy élet munkájától, emlékétől. Minden apró csibrikhez, kis ruhadarabhoz valami
történet kötötte. A fekete kosztüm anyáé volt , amire ha ránézett szemeit elöntötte a könny. Mennyit koplalt, nélkülözött drága anyám, ezért a csodaszép ruháért. Mi gyerekek voltunk a fontosak, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Kis pénzű, dolgos, munkás emberek voltak szülei. Két kezükkel építették fel a kis kuckó lakásukat, akkoriban még nem voltak betonkeverők, minden fizikai munkát barátok segítségével végeztek. Akkor a barátság, az barátság volt, nem az anyagi érdekek vezérelték az embereket. Ahogy ott állt a bepakolt zsákok előtt, két kezével megfogta, simogatta a kedves ruhadarabot.
– Kiveszem én ezt ! – gondolta és már emelte ki a fekete kis kosztümöt a pakból.
Nincs szívem kidobni.
Pedig ebből már este is vita volt. Kati kidobta a ruhákat válogatás nélkül, ő pedig szedte vissza.
– Jaj anyu ! – nem jó ez igy!
– Ne vedd vissza ! – mondta a lánya.
El kell őket engedned, muszáj. Sajnos ez az élet rendje, élünk és meghalunk.
Nekem is nagyon hiányoznak nagyiék, de ők már örökre elmentek. – mondta Kati és visszatette a zsákba a halvány vaj szinű csipke betétes blúzt.
Nehéz szívvel vette ki kezét most a zsákból, a fekete kiskosztümről.
Katinak igaza van, el kell engednem őket.
Lassan megfogta a zsákokat, elkezdte a lépcsőn felvinni ki az utcára,
a nagy kuka mellé. Ma jönnek a lomtalanitók , elviszik.
Elindult a lépcsőn komoran lefelé,
hirtelen valami melegséget érzett, mintha apa keze ért volna hozzá,
– Apám ?! – kiáltotta mosolyogva.
Hirtelen az utolsó lépcsőfok előtt visszafordult volna apához, mikor minden elsötétedett.
A beton járdán feküdve, tért magához, pokoli fájdalommal hátában, térdében és
a vállában.
– Hol vagyok ? – kérdezte hangosan, zavartan nézett körül.
– Apa ? itt vagy ? – de tudta senki nem fog válaszolni.
Megpróbált felülni, de nem ment, hasitó fájdalom nyilalt a bordái közé.
– Jaj ! – remélem nem tört el, gondolta.
Hirtelen belevillant a rémület,
– A combnyaktörésem ! – és már tapogatta is jobb lábát, próbálta mozgatni.
Sikerült, tudta kicsit mozgatni, emelgetni beteg lábát.
– Nem tört el ! – gondolta.

Az utca persze most, kihalt volt, egyedül kell megoldania a felkelést. Nagy nehezen oldalára fordulva, négykézláb, pokoli kínok közt próbált felállni.
Nyögve-nyelősen , de sikerült.
Nekidölt a ház falának, kezei-lábai remegtek, szíve majd kiugrott, könyökénél lévő horzsolásból szivárgott a vére.
– Köszönöm Istenem ! – mondta magába, hogy nem tört el semmim.
Remélem a bordám sem – gondolta, ahogy pokoli szúró fájdalom hasitott oldalt a bordáiba.
– Hogy történhetett ez ? – gondolkodott befelé menet, vánszorogva.
A teraszhoz érve, a kerti székek egyikébe óvatosan ereszkedve ült le, rémülten látta, hogy duplára dagadt jobb térdéből is folyik a vérvörös koszos vér.
– Azt hiszem most engedtem el őket végleg ! – könnyei patakokban folytak le arcán, apa talán haragszik, hogy megtettem, talán haragjában ő lökött rajtam.
Mig élt sem bántott, imádott, hogy is gondolhatok ilyenre ? – szidta magát.
Megbotlani sem tudtam semmiben, hogy estem el ?
– Hirtelen minden elsötétedett, nem emlékszem semmire – mondta, már telefonba a lányának, akit felhívott munkahelyén.

Két óra múlva, a baleseti kórházban ültek csimotájával *, a mellkas röntgen eredményére vártak. Tetanusz injekciót megkapta, a főorvos megnyugtatta őket, hogy törés biztos nincs, de a borda zúzódás is van annyira fájdalmas. Pár hétig pihennie kell, megnyugodnia.
Hát elengedtem őket – mondta a mellette ülő Katának, legalábbis a ruhákat, használati tárgyakat, de tudod amig élek drága nagyszüleid örökre velem lesznek, a szívembe, lelkembe.
– Nekem is anyu ! – sírta el magát Kata.
A két nő némán átölelte egymást.
A komor, borús égen elbújva , két halvány csillag bámulta őket, eső könnycseppet hullajtva.

2018.06.05.
Bpest-Cinkota

* = csimota = gyermek

Budai Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Budai Zsuzsa: Pár sor magamról......Cinkota nekem a világ közepe, az életem itt…