A jeges földre kifolyatták az ősi magyar vért.
Magyar bakát -elvitték-, harcolva kiutat remélt.
Zúg a szél a Don-kanyari állásokba,
De nem zúg a víz, oly’ vastag jég borítja.

Ha épp nem lőnek, recsegve jajong a csönd,
Ha nem esik hó, mindent beborít a köd.
Itt csak szép csendesen folyik a Don folyó,
Bakák nem úgy köszöntik egymást; halihó.

Ott bizony, kiömlött a drága magyar vér,
Tudják, boldog békeidő vissza nem tér…
Vagy tán mégis bíznak benne, lesz még jobb jövő,
Ha ennek vége lesz és a muszka, már nem lő?

Hol vannak ugyan… mi hős katonáink?
Hová lettek hőseink, a bakáink?
Élnek-e még a sötét éjszakában
A szétlőtt, beomlott lövészárokban?

Csendes, jéghideg éjszakában…
Szakadt, papírtalpú bakancsban,
Enni nem volt mit, de a muszka támadta
Közben tán’ imádkozott az eszemadta.

Hóviharos éjen
Senki sincsen ébren,
De ez a nagy hófehérség vakítóan világít,
Fekete ördög, kajánul röhög, foga világít.

Lövészárokban, biz’ keserű az élet…
És baka! Ne itt keresd a dicsőséget,
Mert itt csak a kaszásnak lesz dicső múltja,
Ki meg hősködik, annak szétlőtt… sírhantja.

Az éjszaka fehér…
A reggel is fehér…
A lélek megfeketedett…
A test meg eltűnt, elveszett…

De hova lettek a katonák?
Hová tűntek a magyar bakák?
Nekünk nem az a szép, hogy virág nőtt a sírotokon!
Mi vártunk haza titeket, gőzösön, vonatokon…

Vecsés, 2013. január 11. – Kustra Ferenc