Sokáig álldogált a nyitott szekrényajtó előtt. Végül már nem is keserű, hanem valamiféle csak azért is lemondó daccal, az öt éve divatja múlt püspöklila miniszoknyát és spenót zöld selyem garbót emelte ki.
Egy fiatal nő életének talán legmélyebb mélypontja, ha a természet kegyetlen igazságtalanságát még mesterséges öncsúfítással is megtoldja.
– ’Szabadúszó vagyok ’ – halotta saját hangját, kívülről, nagyon távolról. Hidegen, tárgyilagosan csengett. Azon a néhány hét előtti érettségi találkozón.
Egyikük dél-afrikai kiküldetésről, másikuk főiskolai szerződésről, harmadikuk Ausztráliába disszidált volt osztálytársukról számolt be.
– ’Szabadúszó ’.
’Vagyis alkalmi fordításokból, cikkecskékből, óraadásból élek. És a kiskeresetű szüleimből.’
– Franciska!
’Na tessék! Most sem indulhatok el anélkül, hogy anyám ne gyötörne zsíros hajcsimbókjaim miatt. De hát mit tegyek? Három napja mostam fejet…’
’A nap minden órájában célzottan gyűlölködő megjegyzéseivel talán önnön lelkiismeret-furdalását tompítja. Amiért húsz évvel a háborús pokolból való szabadulása után világra merte hozni ezt az örökké zsíros hajcsomót, rövid gacsos lábakat, ezt az idétlen repdesésre, örvendezésre, gesztikulálásra, ölelésre, simogatásra állandóan kész, könyékből nőtt két kézfejet, ami én vagyok. ’
’De hát én vagyok az ötéves nyelvszakos diploma is. A spanyol nyelvtudás is. És én vagyok az a tán sosem volt gimnazista is, akit az osztály legmenőbb lányai, kiváló sportoló fiai tiszteltek meg barátságukkal.
Hurcoltak társaságról-társaságra, kalandról-kalandra.
És én vagyok az a kilenc éve szüntelenül mardosó vágy is, hogy ha utóbb is, mint előbb, de egyszer, valamikor, feltétlenül dramaturg leszek.

Epilógus: Az lett.

Gáthy Emőke az Irodalmi Rádió szerzője. "Nevem hivatalosan Bihary Zsoltné; barátaimnak Emőke, három fiamnak anyu, két nagyobbik unokámnak…