Volt egyszer egy apró család: Édesanya, Édesapa és Léna baba, mindenki szeme fénye. Szép reményű, jó kis család voltak: Édesapa dolgozott, Édesanya otthon volt Lénával, és Léna pedig a maga másfél évével olyan volt, mint egy kis tündér. Nyitott, kedves, huncut, cserfes – bár még csak pár szava volt. Szeretett ő minden finom falatot, izgalmas játékot, kedvelte az alvást, szaladgálást, rajongott Édesapáért, és külön Édesanyáért, egyszóval harmonikus életet éltek ők hármacskán.

Egy szép nyári napon kiderült, Édesanya újra babát vár. Sőt, lehetőség nyílt egy nagyobb lakás megvételére, így költözik a család. Immár mind a négy tagjával. Nehéz hónapok következtek a kis közösség életében, sok szervezkedés, rendezkedés, pakolás, intézkedés, környezetváltozás, minden megszokott és szívükhöz nőtt dolog elhagyásával. Ott kellett hagyni a fergeteges játéksarkot, a titkos bújócskázós kuckót, a nagy, csúszkálni való gesztenyebarna íróasztalt, a tarka rajzokkal, ákombákomokkal díszített szekrény mögötti falat, a mindig kincset rejtő spájzot, s a remek ugrálóvárat, Édesanyáék franciaágyát. Továbbá, búcsút kellett inteni a színes virágos kertnek, a kék hintának, az élénk piros cserepes tetőnek, a nagy, ezüstszínű ajtónak, s még a kis harangnak is felette.

Nem volt ez könnyű feladat! Lénát meg is viselte rendesen. Mikor végre be tudtak költözni az új otthonukba, még mindig sok volt a gond, megoldandó probléma, s szanaszét volt a lakásban minden holmijuk. Lila kis plüss nyusziját nagyon szerette volna megölelgetni, de nem találta sehol, valószínűleg az egyik hatalmas kartondoboz alján kuporgott. Kis konyhácskája sem volt elérhető közelségben, így finom fogásokkal sem tudta kényeztetni a családot. No, sebaj, próbálta feltalálni magát! Így esett, hogy össze is barátkozott rögtön két parkettadarabbal az egyik sarokban, akik kiváló versenyautóknak bizonyultak, majd megismerkedett egy műanyag-cseréppel az udvaron, aki Édesanya sáljával körbetekerve elbűvölően festett. Nemsokára legjobb barátokká is váltak, és Léna magával vitte mindenhová.

Ahogy fokozatosan kezdtek kipakolni-berendezkedni az új helyen, egy kis stressztől és feszültségtől eltekintve, egyre jobb lett mindenkinek a kedve. Nem így volt ez Lénával. Az új kuckót lassacskán megszokta, viszont egyre inkább előtérbe került a tény, hogy kistestvére érkezik. Nagy súlyként nehezedett rá ez az ismeretlen dolog… El sem tudta képzelni, milyen lesz, ha már négyen laknak itthon. Vajon még rá is szükség lesz? Vagy jön a kistesó, és akkor ő lesz már a család babája? Félelmek nagy árnyai lappangtak benne. Csendesebbé vált a szokottnál, étvágya nem volt a régi és az alvással is gondjai akadtak. Nehezen szenderült álomba, sokszor felriadt éjszaka, rosszat álmodott. Napközben fáradt, nyűgös volt. Édesanya próbálta este és délután is altatni, de nem járt túl sok sikerrel, inkább mindig ő volt az, akit elnyomott az álom.

Pár hét elteltével azt figyelték meg a szülők, hogy a kislány megváltozott. Újra a régi öröm töltötte el, ha egy finom falat került elé, vidám és gondtalan lett megint, derűje betöltötte az egész házat, és éjszaka úgy dőlt ki, mint aki valami nagy feladatban teljesen kimerült. Szinte még altatni sem kellett, úgy lepte el egyik pillanatról a másikra a jóleső álom. Az éjjeli felébredéseknek is vége lett. Meglepte ez a nagy fordulat a szülőket, nem értették a történteket, mindenesetre hálásak voltak érte.

Egyik nap, ebéd után nem sokkal Édesapa a lépcsőn járkált föl-alá. Valamit szerelni kellett, ahhoz gyűjtötte a szerszámokat, s keresgélésében elhaladt a gyerekszoba mellett is. Éppen akkor volt a délutáni alvás ideje. Gondolta, megkukucskálja, alszik-e már a kis csimota. Halkan odalopakodott és óvatosan lenyomta a kilincset. Résnyire kinyílt az ajtó, s mit látott? Édesanya a gyerekágyon feküdt, a félhomályban békésen szuszókált, kezét gömbölyödő pocakján nyugtatta. Léna baba ott ült mellette. Nem aludt, barna szemeivel édesanyját, s annak a hasát figyelte. Nem sírt, nem is mozdult, arcán néma, szelíd mosoly ült. Tekintetét le nem vette anyukájáról. Még arra sem figyelt fel, hogy kinyílt az ajtó.

Ekkor Édesapa mindent megértett. Léna délutánonként nagy küldetést teljesített: két ember álmát is őrizte, édesanyjáét és a kistestvéréjét. Vigyázta őket, hogy biztosan szép helyeken, buborékos mezőkön, színes rónákon kalandozzanak – csendesen, gondosan, szeretettel. S azt hiszem, valamit jól csinálhatott, mert Édesanya arcán is huncut mosoly tükröződött…