Aznap már korán reggel felébredt, és úgy döntött, kivételesen nem alszik vissza. Miután kijózanító hideg vízzel megmosta az arcát, nagy gonddal felöltözött. Szeretett volna az alkalomhoz illően nagyon szép lenni. Fekete bársonyruhát vett fel hasított bőr bokacsizmával és bézs színű kabátkával. Lágyan leomló barna haját kontyba tűzte, nyakát puha, vajszínű kendőbe burkolta, majd kezébe vette az asztalon rá várakozó árvácskát. Helyes kis növény volt, bársonyos szirmai mély sötétlila, napsárga és fehér színekben játszottak. Puha zöld levelei biztonságos hálóként ölelték át a virágokat. Nem volt nagy, magas, feltűnősködő élőlény, inkább volt az a szerényebbik, de értékes fajta.

A lány kilépett az ajtón. Hűvös fuvallat, s napsütés fogadta. Mindenfelé barnás-rőtes-vöröses levelek. Szeptember vége volt, szép, aranyba hajló ősszel. Ez volt Nagymama kedvenc évszaka is. Emlékszik, mennyire szeretett mindent, ami őszi volt! A meleg színeket, a lágy napsütést, a finom szőlőket, az elvándorló madarakat, az erről szóló verseket, festményeket, az elmúlás finom ábrázolását. Az elmúlásét, amely az élet természetes része. Nagymama sosem félt a múlandóságtól. Nem rémisztette a gondolat, hogy egyszer távozni kell, nem akart elmenekülni előle. Szívében csendes derűvel készült haza, mennyei Atyjához. Milyen bátor asszony is volt!

Az árvácskát szorosan fogta kezében, s elindult lefelé az utcán. Nemsokára útja egy parkon vezetett át. Pont egy ilyen őszi tájban tudná elképzelni Nagymamát, ahogy az arany napsugarak között üldögél egy padon, felette egy nagy diófa áll, ágán két rigó énekel, s meg-megcsillan Nagymama gyönyörű ősz haján a napfény, miközben nézi a halkan hulló leveleket. Mélyen barázdált arcát lágy szellő fújdogálja. Ó, azok a szép barázdák! A szeretet barázdái. Mint ahogy kezének ráncai is megannyi élményről, kalandról, ínségről, dolgosan eltöltött évről mesélnek. Hogy szerette az ő kezét! Nézegetni, s megfogni is. Vagy mikor gyermekkorában befeküdt Nagymama ölébe, s az a gondoskodó kéz simogatta. Néha még felnőttként, sok gonddal, bajjal küzdve is odabújt Nagymamához. Hozzá bármikor lehetett menni, mindig volt egy kedves, bátorító szava.

Annyi erő volt Nagymamában, amennyit ő még sosem látott. Élete 96 éve alatt rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie. Háború, szegénység, vallástilalom, bujdosás, megszállás, majdnem ötven évnyi özvegység, családtagok elvesztése, betegségek és még sorolhatnánk. Ő mégis mindig bátran tekintett a holnap felé. Az idők, korok, stílusok, divatok változtak, de ez Nagymamát nem zavarta meg, legyen bárhol, ő mindig talált valami örömforrást az életében. Ilyenek voltak például az unokái, dédunokái is. Hányszor elmondta ezt nekik; hogy mennyire szereti őket! Néha csak sután rábólintott, s válaszolt ő is, de most visszatekintve, hogy felértékelődnek azok a szavak! Bárcsak ő is Nagymama tudomására hozta volna ragaszkodását még többször, még nagyon sokszor…!

Miközben ezeken gondolkozott a lány, kiért a parkból. Lekanyarodott egy kis utcára. Kicsit hosszabb volt erre az útvonal, de nem akart most forgalmas, nyüzsgő helyeken járni. Erre sokkal csendesebb volt. Miközben békés, éppen csak ébredező családi házak előtt haladt el, felidézte legszebb emlékeit Nagymamájáról. Egy érzés különösen mélyen élt benne. Amikor még gyermek volt, Nagymama hosszú estéket töltött az ágya szélén ülve, meséket olvasva neki. Ezeket az órácskákat rajongásig szerette, teljesen lenyűgözte a mesék világa, és amikor Nagymama hangján szólalt meg a kis faggyúgyertya, az oroszlánetető felvigyázója, az önző óriás, vagy a legjobb szívű behemót, annál nem volt magával ragadóbb. Tartalmas időt töltöttek együtt ilyenkor Nagymamával, közösen sírva – könnycsordulásig kacagva, és sokszor annyira mélyre merültek a rátarti teáskannák és a szerelmes metrókocsik cifra világában, hogy csak az vetett véget az esti szeánszuknak, amikor Nagymama a sok olvasástól szinte teljesen berekedt. Milyen szép évek is voltak ezek!

A gyermekkori emlékképek színes valóságából egy közeledő autó növekvő zúgása zökkentette ki. Kiért egy forgalmas főútra, innen már nem volt messze a cél. Pár lépés után úgy döntött, átkel az úttesten, mivel a másik oldal fényesebb volt. A túlsó járda meleg napsugarakban fürdött, míg az innensőt, az ő felőle lévőt széles lombok árnyékolták. Miközben nyugodt tempóban lépkedett a zebrán, újabb emlékek képei lepték el. Eszébe jutott, hogy mennyire jó is volt Nagymamával együtt sütni-főzni! Nagymama olyan volt, mint egy két lábon járó több kötetes szakácskönyv sok-sok év értékes tapasztalatával. Rengeteg jól bevált, pompás sütemény készült az ő keze alatt, legtöbb közülük a múlt évszázad becses öröksége, ezeket a finomságokat mindig valami nemes elegancia lengte körül. Meg kellett dolgozni értük, de cserébe zamatuk markáns és egyedülálló volt. Mindemellett Nagymama nyitott volt a mai friss, könnyed ízekre is. Mindig rálelt egy-egy újabb összetevőre, receptre vagy gasztronómiai trükkre, ami tovább inspirálta. Szakácsművészete így végig zsenge, üde maradt. És milyen jó volt vele a konyhában együtt munkálkodni! Főzés közben mindig tanította az ember, és ez volt az egyik legjobb alkalom a mély beszélgetésekre. Terítékre kerültek itt osztálytársak, barátságok, ifjúkori nagy szerelmek, könyvek, filmek, hit és az élet más fontos kérdései. Nagymama is sokat mesélt az ő fiatalkoráról, munkájáról, udvarlóiról, többek között arról is, hogyan ismerkedtek meg Nagyapával. Milyen jó lenne ezeknek a kis történeteknek minden kedves mondatát, mozzanatát újra felidézni! Azt kívánta a lány, bárcsak figyelmesebben hallgatott volna akkoriban… Ha most mesélne nagymamája, csak úgy inná minden szavát.

Arcán szomorúság suhant át erre a gondolatra, és sóhajtott egy mélyet. Közben odaért egy nagy, díszes fekete kapuhoz és kinyitotta azt. Ez volt a temető bejárata, megérkezett. Lassan lépkedett a sírok között, próbált kikerülni minden gondosan elhelyezett mécsest, apró kis virágot. Végül meglátta a várva várt fehér márvány sírkövet. „Szerető feleség, anya, nagymama, dédnagymama. Élt 96 évet.” – állt rajta fényes arany betűkkel. Volt egy apró, de annál jelentőségteljesebb kereszt is a sarkában. A sír közepén egy kis tuja zöldellt, és körülötte a föld tele volt rakva virágokkal, koszorúkkal. Krizantém, szegfű, kála, rózsa… csupa nagy, feltűnő virág. Pedig Nagymama egyáltalán nem volt hivalkodó! Szerény volt, mosolygós, egyszerű. Mint ez az árvácska itt, a kezében. Vagy akár, mint egy közönséges pipacs, vagy egy finom, szolid kis ibolya. Igen, legközelebb ibolyát fog hozni! Az nagymamának is az egyik kedvenc virága volt. Hiszen olyan egyszerű, de mégis gyönyörű. Elsőre talán nem is méltatnánk nagy figyelemre, ahogy megbújik a bokrok alatt, de az a bájos illat, amely belőle árad, egyszer csak elér az ember orrához, és rabul ejti – ellenállhatatlanul. Elmosolyodott a sok szép virág gondolatára.

Finoman lerakta maga mellé a fűbe a kis árvácskát, leguggolt a sírhoz, és kezeivel elkezdett lyukat ásni a földbe, közvetlen a sírkő előtt. Puha volt a föld, porhanyós. Hűvös érintése jól esett az ujjainak. Milyen jelzésértékű is az, hogy földdel fedik be az egyszer volt embereket! Hiszen tényleg porból teremtettünk, és azzá lesz a testünk is. Eggyé válik a föld szemcséivel… Nagymama is egyesül most a természettel, a növények világával, amit oly nagyon szeretett! Órákat tudott eltölteni azzal, hogy szemlélte a virágokat, bokrokat, fákat, simogatta őket, gyönyörködött bennük. Emberi valója most már a természethez hasonlóan élvezheti a meleg napsütést, a zúgó esőket, a friss szellőt, a metsző, hideg levegőt, a puha hóesést. Szelleme viszont, lelke, mely mindig üde és élénk volt, valahova fentre, e világtól elég messze költözik majd.

Mikor kész volt a gödör, óvatosan belehelyezte az árvácskát, betemette, a miután ujjaival lelapogatta körülötte a földet, jó alaposan meglocsolta hűsítő vízzel. A kis virág tiszta szépség volt. Nézte finom, színes szirmait és nézte a sírkövet. Fájó gondolat nyilallott belé. Bárcsak még egyszer hallhatná Nagymama szájából, hogy mennyire szereti, jöjjön bármilyen nehézség. Vagy ami még fontosabb: bárcsak elmondhatná, hogy ő mennyire szereti, és szeretni fogja még hosszú évek múltán is a drága Nagymamát! És megpróbálja a lehető legtisztábban, legáthatóbban emlékezetébe vésni! Kicsordult a könnye. Lehajtotta fejét, és próbált egy minél élethűbb képet felidézni Nagymamáról… Háttal állt neki a fürdőszobában, ekrüszínű kosztümöt viselt, ezüstös ősz haját igazgatta a tükörben. Majd hirtelen megfordult, olívazöld szemével ránézett és szeretetteljesen elmosolyodott. Szeme is mosolygott, s vele együtt arcának megannyi, értékes ránca.

Hűs szellő rezegtette meg a fák leveleit, az árvácska virága is jólesően beleremegett. Ebben a pillanatban minden benne volt. A lány szívében tátongó nagymama-alakú hely, melyet már nem a hiány értetlen, fájó feketesége töltött be, hanem napsütötte őszi kis tisztás. Beültetve pipacsokkal, ibolyákkal, melyek felemelve fejüket megannyi emlék édes illatával, színeivel töltötték be a szívét. Könnyei fátyolán át elmosolyodott. „Édes nagymama! Soha nem felejtelek el!” – suttogta. S mintha az árvácska is megérzett volna ebből valamit, törzsét kicsit előre döntötte, és apró lila-sárga fejecskéjét odahajtotta a sírkő lábához. Puha szirmai kedves melegséggel simultak hozzá a hideg márványhoz.

Rumy Ágnes az Irodalmi Rádió szerzője. 1990-ben születtem Székesfehérváron. Hivatásomat tekintve gyógypedagógus vagyok.Az első irodalommal kapcsolatos meghatározó élményeim…