Nézem magam a tükörbe’.

Arcomon széles barázdák futnak körbe.

Egyik sima, másik görbe.

Van óriás, van, mi törpe.

Szürkéből hajlanak fehér-törtbe,

Árkos hasadékok körbe-körbe.

Vannak fájóan mélyek közte.

Nem múlnak el, nem mennek össze.

A bőr megy inkább köröttük egyre tönkre.

S én csak nézem magam a tükörbe’.

Önbecsülésem tükrébe’.

Fakó üvegfelszíne szilánkosra törve.

Sebzett elmém zúzta össze,

Mikor szívemet a világ meggyötörte.

Hazug nyilak sokasága meglőtte,

S ájultan rogyott össze,

Miközben az üveg elrepedt csörömpölve.

Hol van ilyenkor a szép emlékek gyógyító tőre?

Vagy a józan ész, önbecsülésem hűséges őre?

Tán szétfoszlottak a ködbe’.

Nézek hát a koszos, szilánkos tükörbe.

Még a kerete is görbe.

Arcképem barázdáktól meggyötörve

Sötétellik a tükörbe’.

Önbecsülésem régen volt szép tükre.

Eltörött. – Vajon örökre?

Képmásom benne girbe-gurba, görbe.

Egyedül soha nem foldozom össze.

Hová nézzek hát? – pillantok körbe.

Néma csönd fogad keserűséggel megkötözve.

Fekete tükrök ezrei koppannak a földre,

Homályosak, torzak, elgyötörtek.

Az én tükröm is reménytelen, szívem pőre.

Hová nézzek hát? – kulcsolom a kezem össze.

Leborulok lassan én is a hideg földre.

Majd a szél odasúgja: „Föntre, föntre, föntre!”

Legfelülre, a felhők fölöttre.

Az se nem törött, se nem görbe.

Nem hatalmas, nem is törpe.

Képe éles, tiszta, igaz fény-törte,

Ott folyékony arany tükörbe nézhetsz mindörökre.

Rumy Ágnes az Irodalmi Rádió szerzője. 1990-ben születtem Székesfehérváron. Hivatásomat tekintve gyógypedagógus vagyok.Az első irodalommal kapcsolatos meghatározó élményeim…