A feszültség tapintható volt! Még a reggeli alatt is. Bár egy szó sem hangzott el, de a tekintetek… azok mindent elárultak.

Péter egyébként is nehéz napokat élt meg. A válás és a költözés, no meg az új lakás rendbetétele, mind anyagilag, mind pedig fizikailag meggyötörte. Az oda vezető útról már nem is beszélve. Az igazi megrökönyödés csak akkor érte, amikor kiderült, hogy szinte minden holmija eltűnt és a szállító kocsi csupán 2-3 dobozt és egy ülőgarnitúrát tudott az új lakásba vinni. Nem baj – gondolta – majd meglesz minden aminek lennie kell. Legfontosabb, hogy végre minden a helyére kerüljön. Milyen jó, hogy legalább a szerszámok egy része itt van. Mire menne ezek nélkül. Festett, tapétázott, burkolt és villanyt szerelt, sokszor hajnalig dolgozott, de nem bánta. Ahogy haladt előre, úgy bontakozott ki egy új élet lehetősége. A ház lakói is elismerő pillantásokat vetettek az elkészült munkára, ha egyszer- egyszer a nyitott ajtón keresztül benézhettek a lakásba.

Egy vasárnap úgy döntött , bár kellene még ezt is azt is csinálni, de ma pihenni fog. Meglátogatja anyuékat, hiszen már legalább egy hónapja nem volt otthon a szülői házban. A busz végtelen lassúsággal araszolt a cél felé, Péternek az volt az érzése, hogy minden ferdén álló fánál van egy megálló. Sűrűn nézte az óráját, de a máskor oly rohanó percek most csak vánszorogtak. De mivel minden út egyszer véget ér, ha lassan is, megérkezett. Végigsétált a jól ismert utcán egészen a szülei házáig. Mielőtt csengetett, még benézett a kerítésen, hátha az udvaron meglát valakit, de az udvar üres volt. Az órájára nézett: de hiszen ebédidő van – mondta magának – majd körbenézett, látja-e valaki, hogy magában beszél. Csengetett. Kisvártatva az apja jelent meg az ajtóban.

– Hogy kerülsz ide, olyan régen nem láttunk – mondta és magához ölelte.
– Bizony apa, van annak már egy hónapja is, hogy erre jártam, de most itt vagyok… ma úgy döntöttem – folytatta – hogy nem csinálok semmit. Kell a pihenés, meg…
– Gyere fiam, épp ebédelünk, ahol két ember jóllakik, ott a harmadiknak is jut – tessékelte a konyhába – nézd anya ki jött? Kicsi fiad van itt. Szakított időt ránk is a rengeteg munka mellett.

Anya gyorsan még egy terítéket tett az asztalra. Ülj le fiam és egyél – mondta – látod apa, milyen jó, hogy csirkét sütöttem, azt Peti is szereti. No meg kicsi fiam sütöttem piskótát is, majd megkenjük lekvárral, mert még krémet nem volt időm készíteni. Egyél kicsi fiam! Közben azért mesélj, mi van veled, készen van-e a lakás, tudunk-e valamiben segíteni?

– Tudjátok elég jól haladok – kezdte Péter – de hagy egyem meg ezt a finom levest, utána mindent elmesélek. De olyan régen ettem ilyen finomat.

Leves után a sült, a sült után a piskóta, majd egy laza fröccs, hogy ne gondolja azt a csirke, hogy a kutya ette meg. Apának jó bora volt. Igazi homoki bor. Bár a szőlőt már úgy vásárolta, hisz saját földje már régen nincs, de értett hozzá, hogy hogyan kell a szőlőből bort varázsolni.
Anya elmosogatott, azután ő is odaült az asztalhoz és várta, hogy Péter mit is mond.

– Ott hagytam abba, hogy jól haladok. Már csak néhány apróság van hátra, ilyenek, hogy függöny, de arra nem volt még pénzem, így marad a beépített, lakással kapott reluxa addig, edényem sincs, hiszen a közös lakásból semmit nem tudtam elhozni, mintha a föld nyelte volna el. Van pár darab ruhám, egy törülközőm, néhány alsóneműm, meg egy tévés-doboz könyvem, meg egy ülőgarnitúra. No meg van egy garnitúra ágyneműm meg párna és paplan. Nagyjából ennyi. De nem parázom. Majd szép lassan minden meg lesz. Remélem. Amíg dolgozni birok addig baj nincs. Vállaltam már két lakást, panelt, tapétázni, az is hoz némi anyagit a házhoz. Ha majd látják, hogy milyen munkát végzek, biztos, hogy lesz még további megrendelés. Még szerencse, hogy legalább a szerszámaim egy része megmaradt. De, hogy a többi a garázsból hova tűnt? Fogalmam sincs! De legyen vele boldog aki elvitte. Tudod anya én nem haragszom senkire. Akire haragudhatnék, mert tönkretette az életemet, nem ér annyit.

– Kisfiam – szólalt meg anya – úgy döntöttünk apáddal, hiszen mi számítottunk rá, hogy ez így lesz, segítünk. Anyagilag most nem tudunk, de van itt függöny csak meg kell varrni, van itt evőeszköz, étkészlet és egyéb edények, amiből tudunk adni. Ha meg már nem kell, ne dobd majd ki, hozd vissza. Itt meglesz addig míg újra kell valahova. De ha nem hozod vissza, mert ez neked megfelel, innen nem fog hiányozni. Van itt annyi csetres, hogy Tiszát lehetne vele rekeszteni. Ha gondolod összeszedjük, elkészítjük és elviszed. Apa azt mondta, hogy elviheted a kocsit, majd visszahozod valamelyik nap, mert a héten neki is mennie kell…

– Anya – kezdte Peti nagyokat nyelve, mert úgy érezte, az a gombóc ami a torkában van, rögtön megfojtja – nem is kellene pénz, hiszen ami megtakarításom volt, az elég lett a lakásra. Igaz mindenből az olcsóbbat vettem, de ha lesz pénzem, majd veszek másikat. A szőnyegpadló a nagyszobában nagyon szép a tapétával együtt, a kisszoba és a közlekedő, meg jól van úgy ahogy van, olcsó szőnyeggel és tapétával.. Kaptam maradék hab-alátétes PVC-t és azzal burkoltam le a konyhát és a közlekedőt. Igaz több darabból van, de összevágtam és szinte alig látható hogy több helyen is toldva van. No de szegény ember vízzel főz… ti sem úgy kezdtétek anno, hogy terülj asztalkám volt…De van gáztűzhelyem és legalább tudok egy rántottát csinálni, ha lesz egy serpenyőm, vagy összedobni valami kaját, ha lesz edényem… köszönöm a segítséget… mást most nem tudok mondani vagy adni… köszönöm, hogy vagytok nekem.

Ekkorra már a könnyek is kicsordultak. Anya sírt, Péter is könnyeivel küszködött, apa is – a kemény apa – elmorzsolt egy könnycseppet, azután hátba veregette a fiát – megoldjuk fiam, megoldjuk.

A délután azzal telt el, hogy összeszedték mindazt amire Péternek szüksége volt. Tányérokat, bögréket, evőeszközöket – mindenből egy hatos készletet – fazekat, lábast, serpenyőt, még egy fakanalat és egy szakácskönyvet is. Tanulj meg főzni kisfiam – biztatta anya – az mindig jól jön, ha az ember nem marad éhen. Nem lehet mindig vendéglőben étkezni. Azután jöttek a ruhaneműk: ágynemű, törülközők – kicsi és nagy – alsóneműk és még hossza sorolhatnám. Úgy látszik a szülők mindenre felkészültek. Az anyai megérzés – gondolta Péter.

– De ma nem tudom ezeket elvinni anya – mondta Peti látva a terjedelmes rakományt – a jövő héten rengeteg a vállalt munkám, így nem lenne időm a kocsit sem visszahozni, de jövő szombaton reggel már itt leszek és még aznap vissza is jövök, majd csak vasárnap utazom haza. Most csak néhány apróságot viszek el, ami feltétlen kell a mindennapokhoz.

Szombaton reggel nagyon igyekezett és már nyolc órakor csöngetett a szülői háznál. Már várták. Szépen becsomagolva minden, a ruhaneműk táskákban, csak arra vártak, hogy bekerüljenek a gépkocsi csomagtartójába. A kocsi is a garázs előtt állt már.

– Reggelizünk előbb vagy bepakoltok – fordult anya apához .
– A fiatalúr majd eldönti – válaszolta apa – hiszen az övé ez a zsibvásár – majd felnevetett – nem olyan sok ez. Rakjuk be azután reggelizünk.

Szépen egyesével, vigyázva hordták ki a csomagokat. Amikor a Lada csomagtartója megtelt a hátsó ülésre pakoltak. Csak hat bögre nem volt becsomagolva, mert mint anya mondta, elfogyott az újságpapír. De ha a fiatalúr gondolja belerakhatják egy dobozba és valami ruhát raknak közé, hogy ne csörömpöljön. Péter felkapta a bögréket fülüknél fogva, 3-3 darabot egyik másik kézbe és már indult is a kocsi felé. Akkor jött a baj. Vagy a sietség, vagy a figyelmetlenség, de valami közrejátszott abban, hogy megbotlott és bár nem esett el, de egy bögre kicsúszott a kezéből és a betonon darabokra tört.

– Nem tudsz vigyázni? Hogy lehetsz ilyen figyelmetlen – rivallt rá anya – most hogyan fogjuk azt az egy darabot pótolni. Ez egy készlet volt és ilyen már nem is kapható. Istenem! Hogy lehetsz ilyen figyelmetlen.

– Anya – mondta Peti – hiszen ez csak egy bögre. Összetört, hát összetört. Nekem az öt darab is elég. Majd veszek még egy hasonlót, így meglesz a hatos készlet. Az pedig, hogy nem egyforma, kit érdekel.
Anya sarkon fordult és bement a lakásba. A feszültség tapintható volt! Még a reggeli alatt is. Bár egy szó sem hangzott el, de a tekintetek… azok mindent elárultak.
Reggeli után anya csak annyit mondott – Igen fiam, csak egy bögre! De ilyet csak azok mondanak, akik nem dolgoztak meg érte… Neked csak egy bögre… de mennyire hiányozna, ha csak ez az egy lett volna belőle… Ha kicsit figyelmesebb vagy most ez nem történik meg. De kerestem a hasonlót, bár soha nem lesz olyan, de jusson eszedbe: mindenért meg kell dolgozni… amiért megdolgoztál az soha nem lehet “csak egy bögre” vagy valami más. Az érték, a munkád gyümölcse. Vésd az eszedbe fiam!

Apa és anya sincs már. Péter is megette már kenyere javát, de a hat bögre a mai napig használatban van. Pedig ennek már több mint 35 éve, hogy a házhoz kerültek. Ha előveszi a bögréket mindig eszébe jut az anyai intelem, látva hogy egy bögre más mint a többi: “amiért megdolgoztál az soha nem lehet “csak egy bögre” vagy valami más. Az érték, a munkád gyümölcse. Vésd az eszedbe fiam! ”
Istenem! Ha még egyszer megölelhetném őket!

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…