Tetszik a látvány. Lehet, hogy furcsán hangzik, ha az ember a saját lábujjkörmeire ezt mondja, de én most így érzem: gusztusosak. A cseresznyepiros körömlakk úgy veri vissza a délutáni napfényt, hogy összefut tőle a nyál a számban. Megkívánok valami jó roppanós, piros húsú gyümölcsöt, ahogy bámulom őket.

A napozóágyam melletti asztalkára pillantok, hatalmas, Dolce & Gabbana napszemüvegemet feltolom a fejem tetejére és végigpásztázom az ezüsttálcán pihenő gyümölcshalmot. Igen! Van Isten! Van cseresznye! Kiválasztom a legmélyebb pirosban tündöklő, hatalmas darabot és lehunyt szemmel a számba helyezem. Mmmm. Mámorító, ahogy szétroppan a fogaim közt a mézédes gyümölcs. A magot hamar kiköpöm, hogy aztán zavartalanul élvezhessem a lédús falatot. Bekapok még néhányat az érettebbek közül, aztán intek a pincérfiúnak, aki a medence melletti pálmafák hűvöséből lesi minden óhajom.

– Parancsol, hölgyem?

– Igen, megszomjaztam. Innék egy hűsítő koktélt.

– Azonnal hozom. Milyet óhajt?

– Egy Rob Roy tökéletes lesz. De ne citrommal. Koktélcseresznyével.

– Ahogy parancsolja – hajol meg a fiatal fiú, aztán már siet is a hotel felé.

Egy ideig követem a tekintetemmel, elvégre egy ilyen formás férfihátsót a világért sem veszítenék szem elől, aztán visszafordulok a tenger felé. Csodálatos, ahogy a világoskék hullámok nyaldossák a szinte hófehér homokot. Nem hiszem, hogy létezik ennél szebb látvány a világon.

Áldom az eszem, amiért befizettem erre az útra. Ez a hely maga a földi paradicsom. Ezer éve vágytam már a Seychelles-szigetekre, nem is tudom, miért halogattam eddig, hogy elrepüljek ide. A kristálytiszta tenger, a pálmafák, a Nap, a csodálatosan kék égbolt… az már csak a hab a tortán, hogy Mr. Martinez is éppen most utazott ide. Micsoda véletlen. Amikor a cégnél megmondtam neki, hogy szükségem van két hét szabadságra, mert befizettem ezt a nyaralást, először morgolódott, olyanokat mondott, mint például: pont most, amikor ennyi munka van, meg nyakunkon a határidő, de aztán másnap hirtelen kiderült, hogy neki is pont ide kell utaznia, ellenőrizni az egyik szállodaláncolat könyvelését. Mintha azt nem lehetne a mai világban online megtenni. Mindegy. Én nem bánom, hogy itt van.

Visszacsúsztatom a napszemüvegem az orromra és óvatosan felé sandítok. Alig pár méterre ül tőlem, három hatalmas pálmafa alatt, egy rattan fotelban, ölében az elmaradhatatlan laptopjával. Csak annyiban különbözik most a megszokott kinézetétől, hogy öltöny és nyakkendő helyett egy piros úszónadrágot és egy fehér lenvászon inget visel, ami nagy örömömre nincs begombolva, így láttatni engedi izmos, barnára sült mellkasát. Bele sem merek gondolni, mi lesz ebből este…

– Hölgyem, a Rob Roy, cseresznyével – lép mellém a pincérfiú.

Egy mosoly kíséretében elveszem tőle a pohárkát és intek neki, hogy elmehet.

A whiskeynek már az illata is megrészegít. Kicsit kínzom magam, mielőtt megkóstolnám a mennyei nedűt, először kihalászom és a számba pottyantom az apró cseresznyét, ami a pohár alján lubickolt. Isteni íze van! Szétnyomom a nyelvemmel, a magot különválasztom, kiköpöm, aztán ízlelgetem a koktélban megmártózott csöppnyi gyümölcsöt.

Újra Mr. Martinezre pillantok, aki ezúttal engem bámul. Leplezetlenül.

Megemelem felé a koktélomat, igyekszem a lehető legkacérabb mosolyomat rávillantani és végre belekortyolok az italba. Az íze felülmúlhatatlan. Lehet, hogy csak a Whiskey teszi, de szerintem ez a világ legistenibb koktélja. Bárki is találta fel, imába kellene foglalni a nevét.

A pohár aljáról egy jéghideg vízcsepp a hasamra cseppen. Követem az útját, ahogy bronzbarnára sült bőrömön elindul a köldököm felé, hogy aztán megkerülve a piercingem, belefolyjon a mélyedésbe. Elképzelem, ahogy este Mr. Martinez nyelve fogja bejárni ugyanezt az utat…

– Anyaaaa, Leila bekakilt! Nagyon büdös! – ordít Thomas torka szakadtából.

Felpillantok, az éjjeliszekrényen lévő digitális óra 15:20-at mutat.

Alig tíz percet pihentem. Felkelek az egyszerű, pöttyös ágyneműről, a hajamat egyetlen gyors mozdulattal felgumizom, aztán a gyerekszoba felé veszem az irányt. Tényleg kakaszag van. Büdös. De klasszisokkal jobb, mint a Whiskey illata a sós tengeri levegővel keveredve.

– Gyere, kincsem! – nyúlok a játszószőnyegen boldogan rúgkapáló kislányom felé.

Seychelles-szigetek, bronzbarna bőr, cseresznyepiros lábujjkörmök. Jó volt veletek.

Mosolyogva nyugtázom magamban, micsoda fantáziával áldott meg a Jóisten, és boldogan túrok bele a kicsi Thomas fekete hajába a nem létező Mr. Martinezé helyett.

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…