„Isten, áldd meg a magyart…”

Ünnepelünk. Zenével, tánccal, szavakkal. Kinek mije van. A lényeg, hogy hozzánk tartozzon, itt éljen velünk, áthassa mindennapjainkat, örömben, bánatban. Egy nép, egy nemzet imádsága, amit illik tudni annak, aki odatartozónak vallja magát. Utazásaink során, még a kétezres évek elején, alig túlélve a csaucseszku-rémuralom korszakát, s már nem is kell mondanom merre jártunk, ott történt, hogy az elszakított területen élő, magyarul beszélő kisgyerekek, akik egy kis cukorkát, csokoládét remélve kerengtek a turistabusz körül, az egyik idősebb utastársunk kérdésére, hogy ismerik-e a magyar Himnuszt, azt felelték, nem. Akik hallották a kérdést és a feleletet, fejüket csóválva léptek odább. Fáj az embernek, ha ilyen választ hall, de mire is lehet számítani, ha a hatalom kegyetlensége évtizedeken át testi és lelki nyomorba taszítja az embereket. Az egyik asszony azonban megállt, nem ment tovább a múzeumba igyekvőkkel.
– Na, ide hallgass! Én elmondom neked, hogyan szól a magyarok himnusza – lépett közelebb, és elkezdte mondani a verset.
– Most pedig elénekelem, mert dallama is van.
A kisebbek, akik mit sem érzékeltek még a világ sötétebbik oldaláról, lassan elszállingóztak újabb csokik és cukorkák reményében, de két kisfiú ott maradt a nénivel és megbabonázva hallgatták a verset, majd az éneket.
Amikor az asszony rápillantott az idősebbik fiú arcára, meghatódottan vette észre a könnycseppet, ami éppen akkor csusszant le az arcára, s amit egy gyors mozdulattal el is tüntetett, letörölve melegítőjének ujjával. Az ének után, csend áll közéjük. Mindhárman érezhetően megrendült lélekkel álltak. Az asszony megkeményítette magát, nem akart elérzékenyülni. Várta a gyerekek visszajelzését, vajon mit szólnak a hallottakhoz. Pár másodperc múltán a magasabbik szinte suttogva ejtette ki a szavakat: Nem tudtam, hogy a magyaroknak ilyen szép himnuszuk van… Néni! Van annyi ideje, hogy ezt megtanítsa nekünk?
Az asszony körülnézett. A többiek már bementek a múzeumba, ami miatt megálltak. Nézte a két mozdulatlanul várakozó, kopottas ruhájú, fakó bőrű gyereket és hajdani gyerekkora villant gondolatai közé. A szegénység, a nélkülözés, a kedves szavak hiánya. Abban a pillanatban döntött. – Hogyne lenne! – mosolygott rájuk. –Bizonyára a jó Isten azért segített el idáig, hogy mi találkozzunk. Eljöhetek még ide, ha élek, de mi nem biztos, hogy újra találkoznánk.
Aztán újra elkezdte, és a két gyerek vele együtt mondta: „Isten áldd meg a magyart…”, majd elénekelték az első versszakot, és újra kezdték a versmondással. És ez így ment egy óra hosszán keresztül.
Az utasok kezdtek visszatérni, majd a busz mellett várakoztak a többiekre. Mielőtt a buszvezető kinyitotta volna a légkondicionált busz ajtaját a felszálláshoz, a néni hangosan annyit mondott az utastársainak: Na, ezt hallgassátok meg!
A két fiú elkezdte mondani a Himnusz szövegét. A meglepetés kifejezése után, az öröm mosolya jelent meg az utasok arcán, és önkéntelenül is bekapcsolódtak a versmondásba. A két fiúnak a hangsúlyt érezhetően megnyomva az a rész tetszett a legjobban „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, s általad nyert szép hazát Bendegúznak vére…”
Kipirult arccal, csillogó szemekkel fejezték be a verset, mire dicséretek, simogatások özönével halmozták el a gyerekeket, de az igazi meglepetés akkor történt, amikor elkezdték énekelni. A beszéd zaja azonnal elült, mindenki mozdulatlanná vált. Alig hangzottak el az utolsó szavak, a hallgatóság még szóhoz sem jutott, amikor a magasabbik fiú, már el is fordult a busztól és indulni akart. Várj, várj! Hallatszott mindenfelől. Volt, aki a zsebkendőjébe rejtette a könnyeit, volt, aki pénzt vett elő, mert másképpen nem tudta kifejezni háláját, megint mások egy nejlontáskába gyűjtötték össze a náluk lévő szendvicseket, süteményeket.
A gyerekek tiltakozó mozdulatot tettek: – Már kaptunk.
De az emberek a kezükbe nyomták, s nem engedték el őket addig, míg el nem fogadták adományaikat.
– Néni! Köszönjük – fordultak az asszony felé mindketten. – Most hazamegyünk, elmondjuk anyáméknak. Nem felejtjük el magát, amíg élünk.
A megpakolt nejlontáska fülét kétfelől megfogva, sietős léptekkel haladtak a járdán. Mielőtt átmentek volna az út túloldalára, még egyszer visszafordultak és integettek.
Az emberek felszálltak a buszra és egyre másra kérdezgették az asszonyt, hogyan is volt ez. De azt ugyan kérdezhették, mert amint leült és elhelyezkedve a busz ablakából a gyerekek után nézett, kezébe temette az arcát, hogy ne lássák könnyeit, majd csendesen suttogta a könyörgést: „Isten, áldd meg a magyart…”

2019. január 22.
Szakáli Anna