Apa! – szólat meg a fiúcska, aki – tőle szokatlanul – már percek óta csendben volt. Annyira belemerült a játékba, hogy – úgy látszik – nem érezte szükségét a beszédnek. S Apa most nem is bánta az ajándék csendet, így ugyanis tudott végre a munkájára figyelni. Újabb adatokat és időpontokat írni a táblázataiba, tervezni a jövő és a rákövetkező heti munkákat, programokat. Nem is csoda hát, hogy elsőre nem válaszolt. Apa – törte mega csendet ismét a gyermek, – s hangján érződött, ez a megszólalás most már nem marad annyiban. Valami nagyon foglalkoztathatta a kis fejét, biztos megint elakadt a világgal való ismerkedés szövevényes hálójában.
Apa miért van az, hogy a lányok állandóan sírnak – fűzte tovább most már? Valamit mond nekik az ember, elsírják magukat, meg akkor is, ha egy kicsit megütik vagy megkarcolják magukat pedig én nem is szoktam olyankor sírni. S Apa: miért sír valaki? Ki találta ki a sírást – emelte immár filozófiai magasságba az ártatlan, kedves, logikus kérdést.
Apa zárolta a képernyőt, letette a szemüvegét majd ölébe emelte fiacskáját. Megsimogatta csatakos, kócos buksiját és beszélni kezdett. Szeretett magyarázni, mesélni csemetéjének.
Tudod az emberek nagyon különleges teremtmények. Nem csak kezük van, ahogy neked és nekem is, de két lábon is járunk. Tudsz olyan állatot mondani, amelyik két lábon jár? A gyermek egy kicsit gondolkodott majd kapásból rávágta: a csirke. Apa elmosolyodott, majd folytatta. Igen, jól mondtad, én kérdeztem rosszul, mivel arra szerettem volna választ kapni, hogy emlékszel-e olyan állatra az állatkertből, amelyik felegyenesedve két lábon jár? A gyerek gondolkodóba esett, szinte látszott, ahogy birkóznak az agytekervényei a nehéz kérdéssel. Szeretett volna jó választ adni, ám semmi nem jutott eszébe. Nem tudom – bökte ki végül.
S akik hasonlítanak ránk – próbált segíteni Apa. A majmok? Igen, ügyes vagy, rájuk gondoltam, ők képesek felegyenesedve járni, de nem egész nap így vannak. Egy kicsit felállnak, egy kicsit négykézláb közlekednek. Mert állandóan felegyenesedni csak az ember képes. Csak mi lettünk így teremtve. S van még egy sereg dolog, amit csak az ember tud. Ilyen az érzelem is, amellyel csak az emberek rendelkeznek. Tudod mi az érzelem? A gyerek megrázta a fejét és tágra nyílt szemmel nézett apjára.
Ha valamit nagyon szeretnél, azt vágynak hívjuk, az egy érzelem. Például nagyon szeretnél egy fagyit, az egy vágy. De érzelem az is, amikor mérges vagy, s duzzogva válaszolsz anyának. Meg érzelem az is, amikor örülsz valaminek vagy valakinek. Csak úgy, mint az, ha elveszítesz valamit. Emlékszel, amikor a homokozóban hagytad a játékod? Te is sírtál nem? De igen – válaszolt a fiúcska szemlesütve – de aztán abbahagytam és már nem sírok látod?
Nos, az embereknek vannak érzelmeik, van érzelemviláguk, amellyel kifejezik, mit éreznek valaki vagy valami iránt. Van, amikor mosollyal, van, amikor komorsággal, s van, amikor sírással. A lányok kicsit többet sírnak, mert ők jobban szeretik megmutatni, hogy éppen mit éreznek. Mi férfiak, inkább titkoljuk. Nem tudom miért alakult ez így, pedig nem kellene, hogy így legyen. Hiszen nem attól lesz valaki erős vagy gyenge, hogy folynak e könnyek a szeméből, vagy sem, hanem attól, hogy miként tud ezek után, ezek mellett vagy ennek ellenére helytállni nehéz embert próbáló helyzetekben. Az érzelmeket pedig nem kell szégyellni.
A kisgyerek néma áhítattal hallgatta apját, aki egyre jobban belemelegedett, s úgy tűnt már megfeledkezett róla, hogy gyermekének magyaráz. Inkább csak úgy maga elé ejtette a szavakat, elszakadt a valóság és a gondolatok.
Tudod, – folytatta – a felnőttek már sok mindent megtapasztaltak, megláttak, sok mindent el tudnak mondani, el tudnak képzelni előre is. Akkor is megérzik a veszteséget, amikor az még be sem következett, de már lehet tudni előre, hogy elkerülhetetlen. Egy betegség, egy rossz diagnózis, nyilvánvalóvá teszik a közeli jövőt, előrevetítik a várható szomorú eseményeket. S tudod, simított végi ismét a gyermek buksiján – az ember nem is magától a betegségtől fél. Persze az sem öröm, de nem a fájdalom érzése vagy az ismeretlentől való félelem a szorongás végső oka. Sokkal fájóbb az aggodalom a szeretteinkért, a tehetetlenség érzése a megváltoztathatatlan miatt. Annak a tudata, hogy itt kell hagyni őket, hogy egyszer s mindenkorra el kell búcsúzni tőlük, s nincs visszaút. S bár az ember az eszével felfogja, hogy a világ azért forogni fog tovább, hogy a gyerek fel fog nőni nélkülünk is, s biztosan helyt fog állni, hiszen van, aki vigyázz rá, nagyon rossz tudomásul venni, hogy mindennek többé már nem lehetünk részesei. Hogy nem láthatjuk a kedves mosolyát, nem hallunk vidám nevetést, nem látjuk már többet az ismert arcokat, s egyáltalán el kell búcsúzni mindentől és mindenkitől, aki és ami sokat jelentett. Itt kell hagyni azt, amit úgy hívunk: élet.
Az apa hangja elhalkult, s befejezte a mondanivalóját. A gyerek sem kérdezett többet. Talán megérezte, hogy ennek most nincs itt az ideje. Felemelte kis fejét és apukájára nézett. Szemében értelem csillogott. Aztán óvatosan lecsúszott Apa térdéről, és visszatért játékautói birodalmába.
Csupán néhány hónap telt el, amikor az egyik délután Apa és Anya szokatlanul bezárkóztak a konyhába. Érthető volt óvatosságuk, nem akarták terhelni gyermeküket a hírrel: rosszak lettek Apa leletei. Bár még csak kezdeti stádiumot jeleztek, de egyértelművé volt a diagnózis, a gyógyíthatatlan, agresszív betegség. Aztán Apa előbújt és beült az íróasztalához. A kisfiú szokott módon odahúzódott játszani, de amikor felnézett rá, abbahagyta és inkább kitéblábolt a konyhába. Odabújt Anyához, szemében szomorúság ült majd halkan és ijedten megszólat: Anya nézd! Apa sír.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…