Alexej már teljes három órája állt a határon. Bénultan várta, hogy a vonat továbbmehessen. Harminc éves volt de még sohasem járt külföldön, most is csak térült-fordult, egy csomagot vett át. Semmit nem látott a hazájának nevezett országból csak két pályaudvart. A vonatok egyformák voltak. A pályaudvarok huzatosak. Az emberek siettek, nem úgy, mint itt a vámosok, akik lassan, kényelmesen végezték a dolguk.

  • Van elvámoltatni valója? – kérdezték mindenkitől. A szomszéd bokszban idős házaspár ült. Megrettentek a kérdés hallatán.
  • Biztos van? Mit vettek?
  • Nem vettünk mi semmit, kérem. A vejem csomagolt egy kis hazait. – mondja a néni.
  • Tudják, hogy maximum 50 UER értékű élelmiszert hozhatnak?
  • Hogyne tudnánk, kérem. – szabadkozik a bácsi.

A vámosok kiborítják a csíkos szatyor tartalmát. Kevés házi disznótorosra lelnek. No és még két csomag rizsre. A rizst elkobozzák, mert az ugye két kg, és fejenként két kg-nál többet nem lehet behozni. Az asszony pityereg.

  • Ezek miatt kell ennyit várni! – mondta az egyik férfi és komoran fordul Alexej felé, aki eddig tüntetőleg nézett ki a vonat ablakán, mintha a körülötte lévő világ nem is érdekelné. Nem volt csomagja, csak egy övtáska az oldalán és egy áruházi reklámtáska, benne két a pályaudvar automatájában vásárolt szendvics, de még nem tudta megenni. A gyomra görcsben volt. A vonat ablaka alatt lévő kis asztalkára tette a szatyrot és a műanyag üveget, amit a váróterem mosdójában töltött fel ivóvízzel.
  • Utazgatunk, utazgatunk? – kérdezte gúnyosan az egyik vámos, míg a másik az úti okmányokat ellenőrizte.

Alexej mosolyt erőltetett az arcára, de szíve kalapált, és a tenyere izzadt. Az övtáska alján ott lapult egy csomag papírzsebkendőbe rejtve a vakcina. A gyári csomagolását már kidobta. A határon a gyógyszer beazonosításához szükség lett volna a papírra, de szándékosan nem akart elvámoltatni való gyógyszert jelenteni, hiszen semmi esély nem volt rá, hogy megtarthatja. Sokat érő orvosságot rejtett a papírzsebkendős tasak. Az ára is sok volt, hiszen három havi fizetésért vette. De mi az ahhoz képest, hogy megmenti vele az unokahúgát. A múlt héten a szomszéd faluban két gyerek halt meg. Két falura 10 védőoltás jutott, abból ők nem kaptak. A járvány ellen csak úgy védekeztek, hogy pár hétre bezárták az iskolát és az óvodát.

  • Csak megnéztem a külföldi lányokat. – válaszolta

A szúrós szemű vámos elvigyorodott.

  • Udvarolni jár a vonattal? Nocsak, sokat érhet az a fehérnép, ha képes ennyit várakozni érte.
  • Sokat bizony! – somolygott Alexej, és hallani vélte az unokahúga csengő nevetését.

Hat óra is eltelt, mire a határ másik oldalán leszállt a férfi a vonatról. Sógora várta az állomáson, autóval mentek tovább. Besötétedett, az ország e részén nem volt közvilágítás. Késő éjjel érkeztek a kis faluba. Az autó búgására a nővére már nyitotta a kaput.

  • András! – futott elé az asszony.
  • Sikerrel jártam, ne aggódj Marika. Holnap Erzsike megkapja az oltást. Itt van még 120 Hrivnya, amit a nővér kér majd az injekció beadásáért. Ne sírj már, ne sírj már! – ölelte hosszan a testvérét András, akit Alexejre anyakönyveztek, mert az ország ahová született nem ismerte az András keresztnevet. Kárpátalján egy kis faluban 2017. decemberében egy kislány megkapta a kanyaró elleni védőoltást.

 

Igaz történet.