Hazafelé tartok, a városi tavaszban keresem önmagam. Május van. A Flórián áruház előtt már pirul a cseresznye a fán. Ezt a fa már három éve vidítja a kedvem. Szeretem őt, szerintem Ő is szeret engem. Amikor feljövök az aluljáróból rámosolygok, erre bólogatva köszön, még meg is hajtja az ágait. Az egyetlen élőlény, aki itt köszön nekem. Más nem vesz észre. Néha láthatatlannak érzem magam, megállok a lomb alatt, felemelem a fejem és az eget kémlelem. Az ágak persze belelógnak az ég kékjébe, de pont ezt szeretem. Nem tudom miért.

Gyerekkoromban olvastam egy mesét, azóta „bárányfelhő-bodorító” akarok lenni. Szerintem a bárányfelhő-bodorító egy cseresznyefa alatt lesi a még nem bodor felhőket és a gondolat erejével, no meg a cseresznyefa ágainak segítségével szépen bebodorítja a fehér felhők széleit. A legszebb bárányfelhőket cseresznyevirágzás idején lehet bodorítani. A fehér virágos ágak segítségével gondolatban virágszirmos bárányfelhők is születhetnek. Persze ezt más nem látja, csak az, aki egész életében bárányfelhő-bodorító akart lenni…
Nincs most erre időm, mindjárt jön a buszom. Elindulok, de azért még körbenézek, az ódon kövek között papsajt-mályva virága virít, kelyhéből dézsmál egy bogár. Piros hátú, fekete mintás bogár, ismerem, egy bodobács. Futrinkának is hívják. Érdekes hogy egyedül van, még sosem láttam bodobácsot egyedül. – Ez is biztos a város miatt van – gondolom. Vajon miért nem kaszálták még le füvet? Ilyenkor már csak zöld, szénaillatú tarló szokott fogadni. A papsajt mindig virágzik, de soha nem láttam még rajta a termést, mert nem hagyják élve, lekaszálják. Mondjuk, itt úgysem kóstolnám meg, mert a benzingőz megfertőzi, megmosni meg úgysem lehet, a papsajt megmosva már nem igazi. Az eldobott papírpohár alatt réti here üti fel fejét, s amott a fű között – mit cigánybúza vesz körül – sárga csokorban orbáncfű somolyog. Az orbáncfű is egyedül van – állapítom meg szomorúan. Itt mindenki egyedül van, pedig milyen sokan vannak, nézek körül. Amikor először álltam meg ezen a téren és felfedeztem a cseresznyefát – no meg a kőrengetegben megbújó városi mezőnek álcázott tarlót – örültem, de valami hiányzott. Kis idő múlva jöttem rá, hogy a madárcsicsergés helyett autók zaját és a villamos hangját hallom. Énekesmadarat még nem láttam erre, csak galambokat. A galambok szemtelenek, egyszer kivették a kezemből a lángost, amit az aluljáróban vettem. Igaz én voltam a hibás, mert bele sem haraptam, csak tartottam a kezemben, mert közben a cseresznyefával beszélgettem. Panaszkodott, hogy gyűlik a törzse alatt a műanyag pohár, meg a fém üdítős vagy sörös doboz. Összeszedtem. Nem mondtam meg neki, hogy az összes doboz energiaitalos volt, de egy cseresznyefa úgysem tudja, hogy mi az az energiaital. Nem értem, hogy az embereknek nincs energiájuk arra, hogy az elfogyasztott ital üres dobozát a tíz méterrel feljebb kihelyezett szemetesbe dobják. A galambokon kívül ősszel dolmányos varjakat szoktam látni. A dolmányos varjak szürkék, de a fejük meg a szárnyuk fekete. Nem tudom, hogy miért nem szeretem őket. Hiányoznak az énekesmadarak. A cseresznyefának is hiányoznak. Arról is mesélt, hogy régebben még fészket is raktak rá a rigók. Már elköltöztek, nem messzire, csak az út másik oldalára. Ott kevesebb a zaj, nagyobb a zöldterület. Jó régen lehetett az a fészekrakás. A cseresznyefa már öreg. Látom a törzsén és az ágain. Érdekes törzse van, három törzs öleléséből olvad eggyé. Integet nekem, visszafutok és megölelem a vén göcsörtöst. Nem kell aggódnom, hogy kinevetnek, hiszen láthatatlan vagyok, de az is lehet, hogy a városi közöny takar el.
– Reggel jövök – súgom a lehajló ágaknak.
Gyorsan a nyakamba kapom a lábam, mert még lekésem az autóbuszt hazafelé. Otthon nem mondom meg a cseresznyefánknak, hogy a városban is tudok bárányfelhőt bodorítani, egy öreg fa alatt. Biztos megbántódna, hiszen azt hiszi, hogy nélküle nem megy a bodorítás. Nem is tudja, milyen jó neki, hogy rigók és kerti rozsdafarkúak fészkelnek a lombja közt.