A magyar kultúra napját 2019-ben Nyékládházán ünnepeltük a Furmann Imre Művelődési Ház meghívására a Reményi Ede Zeneiskola és a Kossuth Lajos Általános Iskola diákjaival.
A rendezvényre szerzőink blogjából választottunk alkotásokat, így került a műsorba M. Simon Katalin, Virág Barna, Kocsis Erika és Hutás Mihály szerzőink egy-egy verse, valamint Szolnoki Irma rövidprózája.

M. Simon Katalin: Hinnünk kell 

Oktalan beszédek sorvasztják szavaink,
porlik ritka fényük, értelmük kopik,
Kazinczy s Arany lelke int a múltból,
de vállat von egy méltatlan nemzedék.

Mondják: Változik a nyelv.
Mondom: A változás irányát
ember dönti el. Nyelvünkért
harcolni ma több, mint szálló szó,
megmaradásunk a tét.

Hinnünk kell: E cél, melyért közösen
küzdenünk érdemes, nem „csupán fikció.”

Virág Barna: Mérleg hava
(A Lélekpendítőknek)

Számkivetve a végeken
A végeken ahol
Az ötágú síp harmóniája
Évek hidegét enyhíti
És fújja a vigasztalót
Az életről nyelvről
Mert ritkulnak soraink
Fogyunk – nem csak külföldre szakadva
Itthon is
A közöny kiskapuján araszolva
Nyomúlnak az idegen szavak
A szélrózsa minden irányából
És leülepedve
Maradnak begubózva
Úgy hogy a tiszta gondolat
Kimondva már csak
Zagyva keverék
Amit fajtánkon kívül
Más meg nem ért

Hát így…

Lassan száz év hidege
Tépázza sorainkat immár
De még
Anyanyelvünkön álmodunk
– Éltető remény –
Mint a rög talpunk alatt
Az elültetett csemeték
Mert a hűség örök
Örök akár a hang barázdája
Az agy kérgén
Rebegő gyermek ajakkal vésett
Anyját hívó első mukkanás
Tartozni
Oltalmat nyújtó karjai alá
Hogy ne kallódjon el
A bábeli nyelv-zsivajban

A végeken számkivetve
Számkivetve
Nyelvünk peremén…

Kocsis Erika: Nyelvünk tánca 

Földanya méhéből szólt
a Nap dalt érlelt rá,
Ős-magja bimbót hozott,
hajdan, éltünk bokrán.
Mint megannyi kis levél
szállt ajkunkra csókként,
Virágzott utak hegyén
szekereken beszélt.
Lovak vágtája: ritmus
nyílvessző-rezgés, tánc,
Torkon érlelt száraz hús
ajkunkon ezer ránc.
Völgy ölének visszhangja
medencének könnye,
Kárpátok hű madara
ezredévnyi csöndje.
Idegen szelek tépték
zajos viharfelhőn,
Hamis mérlegre tették,
mérette az idő.
Zenéje újra szálljon
vigye hírül, hogy él,
Ne fogja soha átok
repítse messze-fény.

Hutás Mihály: Dal a költészetről

Hitvány káromló szavak szállnak az éterben
Egyre hangosabbra hág bennem a szégyenérzetem
Pedig szeretni kellene a teremtett világot
Hogy a róla dalolóknak adhassunk virágot
Megörökíteni az élet minden pillanatát
Dicsérni ami szép, ami jó s kritizálni minden hibát
De mindezt hassa át a jobbítás szándéka
Ez legyen a költészet örökös vágya
Tiszta szívvel, lendülettel, gyászos vagy játékos kedvvel
Ne romboljon, hanem jövőnk, s terveink építse fel
Csiszolja a nyelvünk, kultúránk és lelkünk
Így hág egyre magasabbra nyiladozó értelmünk
Ha egy nép a költészetet műveli és védi
Hírét s boldogságát gyarapítja, s örökké fog élni.

Szolnoki Irma: Szavak 

Meghatározói életünknek. Az első, gügyögve kimondott szó, és az utolsó, rebegő sóhajtás. Amit a két szó közt eltelt időben mondunk ki, jellemzi egész lényünket, tetteinket, gondolatainkat.
Szeretek játszani a szavakkal. Egyenként kimondani, hallani a ritmusát, elgondolkodni azon, miért éppen ezt jelenti és vajon, ki mondta ki először ezt a szót és miért?

Utca. Cuppan a „c”, mintha sártócsába léptem volna. Cuppan. Imádni való az a dupla „p”. Érzem gyermekem leheletét, ahogyan két kis kezébe fogja az arcomat, és rácuppantja pusziját. Gyermekemről eszembe jut a férjem és az esküvőm.
Esküvő. Benne az a hosszú „ő”. Ő, aki meghatározza további életem. Anyámnak mit jelenthetett az én esküvőm? Az esküt és a vőt? Nem, nemcsak ezt, az ő életében már benne volt egy másik „ő”.
A temető. Temet – ő. Jaj, ez a hosszú „ő”, mennyire más mint az előző, pedig ugyanaz az „ő”!
Koporsó, fűzi tovább agyam a gondolatot. Csupa mély hangzó, borzongó, kongó, zord szó. Még ott dübörög a fülemben, ahogy a rögök kíméletlen ridegséggel koppantak apám koporsóján. És máris itt az új szó: koppan. Milyen más ez a dupla „p”. Nem cuppan, nem simogat lágyan, hanem könyörtelenül üt, rombol, semmivé tesz, fájó. „Ó” A lecsó, jut eszembe a vacsora és a hozzávalók.

Megyek a zöldségeshez, megvenni a paprikát, paradicsomot, hagymát. Nézem a felhozatalt és az árakat. Kis táblák mutatják, melyik áru hol termett és milyen ára van. Olvasom a krétával írt szöveget: Kari, pari, padli, burgi, hagyi, cukki, „k” (ez a legjobb, akármi lehetne, ha nem látnám, hogy káposztafej). A diákcsemege tálján a „nyami” szót olvasom. Kapkodom a fejem, értetlenül bámulok. A citrom ugyan spanyol, de én magyar vagyok, igaz, modern időket élünk, de ennyire?
Mély levegőt veszek, és bátran uborkát kérek, ubi helyett. Uborka, kedveskedő, becéző szó, nem egy rideg, nyekkenés: ubi, mintha malac büfögne. Fizetek, sietve hagyom el a piacot. Kicsit szégyenkezem. Miért nem tetszik ez nekem? Maradi vagyok? Öregszem? Nincs időm a válaszon töprengeni, utam a kifőzde előtt vezet el. Hatalmas tábla hirdeti a menüt: karileves, spöri, mpöri, petburgi, hambi, lángi. Jézusom! Még jó, hogy a sört nem lehet rövidíteni, a bor is érthető, de az üdi, vajon milyen löttyöt takar? Nevetek ugyan, de fejcsóválva indulok haza. Szép anyanyelvünket elsodorta a száguldó technika karaktereket kurtító világa.

– Irma! Várj! – kiált utánam egy ismerős hang. Megfordulok, örömmel fedezem fel a régen látott osztálytársamat. Babakocsit tolva, siet felém, mosolyogva integet. Ahogy mellém ér, hirtelen megcsörren a telefonja. Fejével türelemre int, majd sietve hadarni kezd:
– Hali! … Nincs, de van bani….. Tali? OKÉ! … No para, na hali, hali! – rögtön kinyomja a gombot és felém fordulva szabadkozik:
– A tesim volt, bocsi. Figyu! – és büszkén a babakocsiba mutat. – Az első uncsi. Ugye édi?
A gyerek fölé hajolok. Szép baba. Unoka, a várva várt csoda! Értem az uncsit, de mégsem értem. Unoka, eleve becéző, bizalmas. Uncsi, ugyanannyi betű, nem rövidebb, számolom dühösen. Uncsi? Mióta az eszemet tudom, a legjobban unott dolgot jelenti. Hogy lehet uncsinak nevezni, a világ legdrágább gyermekét! Nem unalmas, nem egyhangú, nem szürke és lapos, akkor miért? Hízelgő szavakkal gratulálok, és gyorsan tovább megyek. Még hallom, ahogy vonul a járdán, ennek annak odakiabálva, dicsekszik a babával: – Uncsi, az én kis uncsikám!

– Szia! Mit főztél vacsorára? – kukkant be kíváncsian a konyhába az éppen hazaérkező férjem. Kukkant. Ez is milyen jó szó. Kíváncsi, kicsit bizalmas, a sok „k” olyan, mint egy diszkrét kopogás.
Belém bújik a kisördög. Férjem szereti a humort, érti a vicceimet, most is megtréfálom őt.
– Nektek lecsi, nekem sali. Vacsi mellé sör vagy üdi. De, ha mást akarsz, kajcsizz szalit! Van mellé pari, hagyi, ubi – hadarom a zagyva szavakat.
Férjem tátott szájjal néz rám, érti amit mondok, de nincs kedve nevetni. Félve kérdezi, mi bajom.
Egy mondatba sűrítve, hatalmas sóhajjal fújom ki magamból a keserűségemet:
– Ha unokánk lesz, nem fogom unni, szeretni fogom és tisztelni, ahogy édes anyanyelvem szavait is.

Fotók a fellépőkről és a felkészítő tanárokról:

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…