Én és a boldogság kéz a kézben sétálunk a tavaszi napsütésben. Léptemet kísérik büszke rózsaszálak, bódító illatuk messze tovaszállnak, s viszik hírüket méhek hadának.

Száraz kórok, mint irigykedő banyák, lesik zsenge hajtások kecses mozdulatát. Ahogy a szél ringatja testüket, a kórok is velük egyszerre mozdulnak, majd az utolsó táncukban széttörve elhullnak.

Egy gyík a kövön sütkérezve várja, hogy a nap aranyló kulcsával feloldja dermesztő bilincseit, hogy végre futkosson kedvére, ahogy tavaly is tette, mikor szorult helyzetében a farkát elvesztette, de azóta már persze másik nőtt helyette.

Körös – körül tarka lepkék szállnak, mint száruktól megvált virágok, kik látni szeretnék fentről a világot.

Egy fűszálat szakítok, mikor odaérek a cseresznyefához, felmászom a fára, ott várnak az édes gyümölcsök, melyekre a napsugár piros ruhát öltött.

Cseresznyéből fülbevalót aggatok, és két ujjammal elpöckölöm a magot. Miközben eszem a ropogós cseresznyét, egy rigó száll mellém egy ágra, sárga csőrét a gyümölcsbe vájja, így leszünk mi társak egy lakomára.

A fa alatt egy kis bogár halad, mikor a rigó fentről rá lecsap. Desszertnek pont jó lesz az ízletes falat, csőrébe kapja majd tovább halad.

Egyedül maradok lógatom a lábam, a hűsítő lomb árnyékában.  A fa törzsén bodobácsok egymásba kapaszkodva piroslanak, fentről nézve mintha apró álarcokban táncolnának a kicsiny suszterbogarak.

Egyszer csak valami nagy zaj töri meg a csendet, a madarak a fákról mind felröppennek. Leugrom a fáról, szökkenek egyet, majd a hang irányába futni kezdek.

A kalitkánk csörömpölt, amit kiraktunk egy szögre akasztva, mikor a szomszéd macskája szemet vetett a két jó kis madárra, és hogy eleget tegyen vadászösztönének, felugrott a ketrec tetejére.

Majd eliszkolt nyomban, mikor a ketrec  leesett, és szétgurultak az aranyló kölesek.

Az egyik madár elrepült, a másik a kalitkába rekedve nézte, hogy elrepül a párja az ismeretlenbe. Napok – hetek múltak, és ahogy az órák elvonultak, úgy foszlott a remény, hogy párja hozzá visszatér újra.

Nem köszöntötte füttyszóval a pirkadatot és megnyugvással sem a lenyugvó napot. Parány lábacskáit maga alá húzta, kicsiny fejecskéjét a szárnya alá dugta, így gubbasztott egykedvűen, némán a kalitka alján.

És ahogy a jelen a múltba távozott, a kis madár ereje úgy fogyatkozott. De egy szép napon mikor csend volt és nyugalom, két puha kéz mint mohával bélelt fészek, visszahozta az elrepült férjet.

Sokáig hallgattak, majd csicseregni kezdtek, hogy hol volt, hol nem az elrepült pára, egymásnak meséltek madár módjára. Közben az égen a csillagok a nappallal váltottak műszakot.

A két kis madár szemét behunyva egymáshoz simulva tértek nyugovóra, és éltek boldogan azzal a hűséggel, mit szívükbe oltott a természet.

 

 

Kaszásné Faitig Renáta az Irodalmi Rádió szerzője. Számomra az írás olyan, mint amikor a festészetben egy-egy szín egymás…