Túlérett a föld, a táj, a tenger,
asztmás vulkánok is éledeznek,
nyárharapó, vadóc lidércekkel,
lánglombot pingálunk vén hegyeknek,

s aranyfényű, megcsalt vágyainkkal
kibékülünk most, bár nem muszáj,
tűzhányók homlokát szárnyainkkal
legyezzük, a kráter néma száj.

Mesél az ősz; gyermekded haraggal
vagy vidáman, ha arcán borvirág
nyílik, és a számkivetett gazzal
játszatja jázminok illatát,

csak mímeli, hogy mindenkivel kedves,
mint anyaemlők édes cseppjei,
s elpirul, de sohasem szerelmes,
mert bármit érez, rögtön feledi.