Egyszer volt, hol nem volt, hegyeken innen dombokon túl, élt két épület, Üle és Füle. Mindketten büszkén tekintettek az utca frontjára, meg is volt rá minden okuk, hiszen kertjükben csodálatos virágok virultak. De nem éltek ám magányosan, bennük éltek szolgáik, akik ápolgatták és csinosítgatták őket.

Teltek múltak az évek az Üle és Füle együtt öregedtek. Míg történt egyszer a már hagyományosnak számító kártyacsata  hevében nagyon összeszólalkoztak. De annyira, hogy  arra nincsenek szavak illetve ha vannak, akkor nem nyomdafesték barátok.
Azt mondja az Üle a Fülének:
Hallod-e! Tudod, hogy az én szolgáim jobbak mint a tieid? Azt teszik, amit mondok nekik.
Mire a másik:
Azt én nem tudom, mert én bizony úgy szeretem a szolgáim, hogy nyugalmat és biztonságot nyújtok nekik. Nekem a legfőbb hogy béke legyen.
– Na majd meglátjuk! – dörrent Fülére Üle. Döntsenek a szolgálók, melyikünk a jobb gazda!
– Hé! Te szolga! – fortyant fel Üle – Tegyél feljelentést mindenféle fórumon, mert ennek a latornak minden télen füstöl a kéménye! De izibe ám, mert engem a füst nagyon zavar! Látod! Az ablakom is alig pislog!
Szaladt is a Üle szolgálója égen-földön. Megtette, amit az épület parancsolt. Bejelentett itt, feljelentett ott, de nem járt sikerrel. Míg nem talált egy hozzá hasonló szolgát, aki így szólt:
– Egyet se félj komám! Majd én elintézem!
A hosszú talpalásnak végre meg is lett az eredménye! Örült is a szolga, úgy futott gazdájához, hogy útközben egy-két rohanó gepárdot is lehagyott. Megvitte a hírt gazdájának, Üle szolgálója míg jelentett akkorát szellentett, hogy a fűszálak ijedtükben szalutáltak.
Eközben Füle szolgálója apját temette, a dolgát tette.
Teltek múltak a hetek. Füle szolgájához levél érkezett.
Füstöl a kéményed szolga! Ez igazán tarthatatlan állapot! Ez így tovább nem mehet zavarja Ülét. Le vele!
Kisvártatva meg is érkezett a bizottság mely a füstölő kéményt eu-s előírás szerinti egyen füstölésre ítélte.
Füle szolgája kéménydoktort keresett, a kéményt plasztikáztatta és már új szabványnak megfelelően, a kémény boldogan pöfékelhetett tovább.
Üle azonban nem érte be ennyivel. Majd meg pukkadt mérgében.
Történt aztán, hogy így szólt Üle Füléhez:
– Nincs kerítés! Semmi sem jelzi a birtok határát! Ez így nem mehet tovább!
Füle tágra nyílt ablakokkal így felelt:
– De hát úgy egyeztek meg szolgálóink, hogy semmi szükség kerítésre.
– Az akkor volt, ez meg most van!
Füle szolgálói kihúzták a kerítést.
Teltek a hetek, múltak a hónapok, ültettek, locsoltak mind a két ház szolgálói a kiskertekben szorgoskodtak. Munkájuknak meg is lett a gyümölcse.
A gőgös Üle csak nem nyugodott. Újra hívatta szolgálóját:

– Gyomirtózd le a füvet szolga! Zavar a kerítés tövében! De úgy intézd, mintha Füle szolgája csinálta volna! Így elkerülhetjük a felelősségre vonást. Bizonyítani meg úgysem tudják majd, hiszen nincs kamerafelvétel, nincs szemtanú, sem pedig összeköttetés. Hálából megtanítalak hangosabban farlehelni. Mert ahogyan te azt műveled, az csak lyukszusz.
Örvendezett a szolga! Hiszen a hangos szellentés nem mindennapi tudomány! Főleg mások előtt szabadon. Nincs is annál jobb, ha szabad utat törhet magának a fokhagymás szalonna belső csókja.
Ezzel fogta permetezőjét, szorgosan gyomirtózott. Erről azonban a Füle szolgájának nem szólt egy szót sem, pedig neki a gyomirtás mellett kövéren mosolyogtak az érő szőlőszemek.
Füle szolgája nagyon szerette a szőlőt, s mivel nem látta, a permetezést és azt meg aztán főleg nem gondolta, a gyomirtóból a szőlőszemekre is jutott, mit sem sejtve a gyümölcsből szedett és evett.
Szerencsére nem sokat, mert ha többet evett volna a rend őrei gondatlanság miatt nyomozhattak volna.

Az épületnek meg teljesen mindegy ki a szolgálója!

Szabó Mária az Irodalmi Rádió szerzője. „Az vagyok, akinek látni akarsz engem” (Dan Millmann) Nyakas Istvánné vagyok, 1973-ban…