Sokkal szebben indult az idei Húsvét vasárnap, mint az előző. Akkor hó szállingózott, és a hívek nagykabátban igyekeztek a misére. Most azonban, már reggel vidám napsütés tört át a templom színes ablakain. Tárnoki atya elégedetten legeltette szemét a nyájon. A mise a végéhez közeledett, csak az áldoztatás és az ételszentelés volt hátra. Az eucharisztia alatt az atya végignézett a gyülekezeten, tekintete az arcokat pásztázta. Tizenhét éve volt másik három község mellett Radnavölgy lelkipásztora. Megszerette a helyet. A település ezernyolcszáz lakost számlált, melyből jó ezren voltak katolikusok. A plébános személyesen ismert szinte mindenkit. Hozzá jártak tanácsért, házasságot kötni, keresztelni, gyónni és a temetések miatt is. Az atya igyekezett úgy ellátni a szolgálatát, hogy az a hívek és az egyház megelégedésére legyen. Az előbbieknek lelki épülésére is. Bár felajánlották neki, hogy vezessen nagyobb méltósággal járó gyülekezetet, ő maradt. Az emberek szerették, tisztelték, mindenkihez volt kedves szava, és nem csak hivatalos alkalmakkor. A fiatalok is bírták, mert lépést tartott a korral, sőt, amikor az internetet bevezették a faluba, beszerzett négy laptopot, hogy az érdeklődők hozzáférhessenek a világhálóhoz, persze keresztény szellemiségű felügyelet mellett. Ezen kívül széles műveltséggel rendelkezett, így az idősebbek és a település értelmisége; az orvos, a gyógyszerész, a tanító, sőt a református lelkész is szívesen beszélgetett vele pár deci bor mellett.

Tárnoki atya, szemlélődése során örömmel fedezte fel a gyülekezetben Choiékat. El is mosolyodott picit. A Choi család nagyjából négy éve költözött Radnavölgybe, Kínából. Vendéglőt nyitottak, melyről senki sem gondolta volna, hogy megéri első születésnapját. Azonban a falusiak egy része (volt a közelben egy nagyobb gyár, ahova az itteni felnőttek legalább fele járt dolgozni), kényelmesebbnek érezte, hogy telefonon rendeljen ebédet-vacsorát vagy hazafelé hozzájuk térjen be „elvitelre”. A lakosok barátságosak és nyíltak voltak, igaz, eleinte meg-megbámulták a számukra kissé szokatlan jövevényeket, de Choiék kedvessége és aktivitása megtette hatását. Az ideköltözésüket követő esztendőben már fontos szerepet töltöttek be a község életében. Nagy házat építettek a község Poros-dűlőhöz közelebbi lankáin, de az nem volt hivalkodó, beleillett a falu építészeti képébe. A családfőnek elve volt, hogy meg kell ismerni a nekik otthont adó ország és település kultúráját, szokásait, így a népes família először csak kíváncsiságból, majd egyre rendszeresebben eljárt a katolikus misékre. Tárnoki atya büszke volt erre (Istené a dicsőség!), és teendői mellett, ha volt ideje, jókat beszélgetett a Choi família tagjaival. Műveltsége, intelligenciája, emberi jósága megtette hatását. A Choi család ez év januárjában testületileg megkeresztelkedett, így teljes értékű és jogú tagként vett részt a Húsvét vasárnapi első szentmisén.

Az áldoztatás véget ért, Tárnoki atya az ételszenteléshez szólította híveit. Choiék szinte egyszerre léptek az oltár elé, és tették kosaraikat – hatot – a kőpadlóra. A plébános rájuk mosolygott, majd elmondván az ekkor bevett formulákat, megkérte a híveket, takarják ki kosaraikat, hogy elvégezhesse a teendőket. Bogyódi kántor valamilyen Bach melódiába kezdett, és a kendők fellebbentek a tárolóeszközökről.

– Jézusmáriaszentjózsef!!! – kiáltott az egyik ministránsfiú olyan hangosan, hogy Bogyódi kántor ijedten kapta fel ujjait a manuálról. Tárnoki atya áldást hintő keze megállt a levegőben.

Pár nappal később Rőzsefalvi néni, akinek igen jó a szeme (főleg, mióta átesett egy szürkehályog-műtéten), azt híresztelte boldog-boldogtalannak, hogy az oltár mellett álló Szűz Mária szobor arcán izzadságcseppek ütköztek ki, és szeme hasonlóképpen kiguvadt, mint a plébánosnak.

Mert akkor és ott, Húsvét vasárnapjának első miséjén, az ételszentelés alkalmával beállt mély csendben, csak ennyit lehetett hallani – kánonban – a kosarak felől:

– Miáúúú!