Régimódi mese

Lali bácsi gondosan a villájára igazgatta a nokedliket, de ügyelt arra is, hogy minden falathoz megfelelő mennyiségű zúzapörkölt jusson, majd az így megkomponált falatokat akkurátusan a szájához emelte. Lali bácsi igazi régi vágású, precíz, vérbeli mérnökember volt.
Az 1970-es évek elején, a kötelező sorkatonai szolgálata letöltése alatt megismerkedett egy csinos lánnyal, s a kapcsolat nem szakadt meg akkor sem, amikor leszerelés után egyetemista lett. Pedig nem volt könnyű bekerülnie, hiszen „politikailag megbízhatatlan” pecsét állt a káderlapján. Ám a mellészegődött jó szerencse – no és az ismerősök – révén mégis felvették építészhallgatónak. S mert barátnője is egyetemista lett kitágult számukra a világ, rájuk tört a szabadság. Élték az egyetemista kollégisták politika által előírt – és sunyin ellenőrzött – szigorúan körülhatárolt, ám mégis boldog, olykor felelőtlen, néha szabados életét. Előadás, menza, kollégium, Duna parti lépcső, – mint tanulószoba – hétvégén pedig: házibuli, esetleg koncert az Ifi parkban (szigorúan nyakkendőben) nyáron pedig a KISZ tábor – sokszög között töltötték idejüket. Ám Lali bácsiék mérlege egyre jobban kezdett az Ifi park és a házibulik felé billeni, míg az év végi matematikai szigorlat pótvizsgájának egyese pontot tett a mérnökjelölt szépen induló karrierjének végére. Ám a történet mégsem így fejeződött be, mert a kicsit később, esti tagozaton abszolvált diploma mégis kinyitotta az ambiciózus fiatalember előtt az építészmérnökök közmegbecsülésnek örvendő, zárt táborába vezető útjának kapuját.
Évivel azonban nem alakult ilyen rózsásan helyzet. Az ifjú hölgy egyszer csak úgy érezte, hogy szűk neki a legvidámabb barakk, s egy NDK-s utazás alkalmával sikerült a metró alagúton át átjutnia a fal túloldalára. Ahol nem az ismeretlen, és a szabadság, hanem egy fess szőke fiatalember is várta. Szorgos évtizedek következtek, de megérte a sok munka, mert mikor gyermekeik – a világ három égtája felé – kirepültek tisztes, polgári jómódot biztosító évek köszöntöttek rájuk. Élték a német nyugdíjasok békés, gondtalan életét. Így szenderült nyugalomra – egy tartalmas, hosszú, alkotó élet után – nyolcvanas éveinek közepén Ditter.
Évikére az egyedüllét keserű mindennapjai vártak, ám mivel nem volt már miért Berlinben maradnia, hát kezdett Budapest felé kacsingatni. Először csak telefonon beszélt Lalival, de az unió határokat eltüntető politikája, és az így egyszerűvé vált utazás lehetősége igazán kapóra jött nekik – az első találkozó megszervezéséhez.
Lali bácsi sem tétlenkedte el az életét. Kihevervén Évi távozását nemsokára családot alapított. Majd végigjárva a ranglétrát, köztiszteletnek örvendő osztályvezetőként, szakmájában elismert és megbecsült főmérnökként, szép nyugdíjjal vonult nyugállományba egy addigra már magántulajdonba került, ám a kezdetekkor jó nevű tervezőiroda tiszteletreméltó tagjaként. S bár igen sajnálta, hogy felnőtt gyerekei más földön választottak maguknak hazát, ám annál nagyobb volt az öröm, amikor nagy ünnepeken együtt ülték körül a nagy asztalt. Felesége ilyenkor sütött, főzött, tüsténkedett, körülugrálta az unokákat – ahogy ezt a nagymamák szokták ilyenkor.
Jól megvoltak ők egymással sőt, az ötven éves házassági évfordulójukon újból megesküdtek, – rég megkopott, de meg soha nem tagadott hitük szerint – immár templomban is.
„Nem kell az időseknek élve eltemetkezniük, amíg bírják, és örömük telik benne ne fojtsák vissza, ne nyomják el az érzelmeiket!” – nyilatkozta egy gerontológus szakember, de hogy Lali bácsi olvasta-e ezt a szakvélekedést vagy sem nem tudni, ám tény: ekként járt el. Egyre gyakoribbak lettek Évike látogatásai és egyre izgatottabb ilyenkor Lali bácsi. Régi, beteljesületlen érzelmeit próbálta újra megélni a felmelegedő kapcsolatban. S bár mindketten elmúltak hetven évesek, továbbra is gyönyörűnek, csábítónak találta örök nőjét, Évát.
A szokatlan történet azonban nem várt fordulatot vett. Lali bácsi felesége egy este azzal állt elő, hogy válni akar. Nem akar nagy ribilliót, hangos veszekedést, filléres osztozkodást, egyszerűen csak szeretne szép csendben „más pályára evezni” – közölte visszavonhatatlanul, hűvös hangon. Lali bácsi, mikor az első ámulat után felocsúdott – és visszaállt normális értékre amúgy kissé emelkedett vérnyomása – csendesen megszólat. „Ugye nem kell ezt komolyan venni?” – kérdezte.
S az asszony hamiskás mosolyából lassan elkezdett felderengeni előtte, hogy bizony őt rútul „rászedték” hiszen felesége végig mindent tudott. Hogy is gondolhatta, hogy több mint ötven év együttélés után, a női ösztönök teljes skáláját birtokló okos asszony nem veszi észre az ő kis „légyottjait?” S bár egy darabig hagyta, majd a világ egyik legegyszerűbb – s valljuk meg legolcsóbb – trükkjével kiugrasztva a nyulat a bokorból, ekképp éles fordulatot adott az eseményeknek.
Azóta? Azóta ismét békés szeretetben éldegélnek. Lali bácsi leült Évivel egy utolsó beszélgetésre, ahol elmondta neki, hogy mégsem akar már új kapcsolatot nyitni, mégiscsak maradna az ő „fél évszázad alatt jól megszokott” feleségénél. Évike megértette, s ugyan készül Budapestre költözni, bimbózó kapcsolatuknak vége szakadt. Bár – úgy hírlik – nemrégiben felhívta Lali bácsi feleségét, nem tudna-e segíteni neki az új lakás berendezésében. S ez a kedves, öt unokás nagymama, idősen is elegáns, még mindig vonzó, bölcs asszony, nem mondott nemet neki.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…