DIGITÁLIS DESSZERT

Pamflet egy vasárnapi ebéd kapcsán

– Kérlek, amíg ebédelünk, legyél szíves eltűntetni a mobilodat az asztalról, és egyáltalán, evés közben ne legyen se telefonálás, sem sms-ezés, se internetszörfözés, még a lábaid között sem! – szólította fel némi neheztelést sejtető hanghordozással, de a szokásos kamaszos ellentmondás és vitatkozás lehetőségének leghalványabb reményét is szétoszlató tekintettel asztalnál ülő lányát, akinek arcán szótlan reakcióként a „hogy képzeled, hogy ilyet követelsz tőlem, és egyáltalán, mi közöd van hozzá, hogy én…” mottó értelmében a meglepetésétől homlokába ránduló szemöldökei mellett a megbotránkozás átsuhanó árnyékát vélte felfedezni.

– Gondolom, erre a félórára le tudsz mondani arról, hogy szemeid és ujjaid a képernyőn matassanak. Vagy ez egy teljesíthetetlen kérés lenne részemről?

Annak ellenére, hogy az egyre ritkuló közös vasárnapi étkezések ilyen jellegű bevezetője egyikük számára sem volt ismeretlen, mellette ülő felesége kezében, aki hasonló esetekben virtuális metszőfogát szokása szerint általában torkába mártotta és a logikus gondolkodás teljes kikapcsolása mellett többnyire egy anyaoroszlán vérmes elszántságával ösztönszerűen kelt lánya védelmére, mégis félúton megállt a húslevestől gőzölgő, éppen szája felé tartó kanál. Szeme sarkából egy megfeszített íjhúrra helyezett, éppen kilövése előtt álló, rosszalló pillantást vélt elkapni, mialatt az elkövetkező percek adok-kapok viharának ebben a pillantásban rejtőző előszele karján már elkezdte fölborzolni a szőrt és mellékveséjében megindította az adrenalin túltermelését. Megjegyzem, jelen pillanatban az még nem volt tisztázott, hogy e pillantás léte csak patológiás kényszerképzetének szüleménye volt-e (legtöbbször ezt a lehetőséget vetették szemére) vagy egy az évmilliók folyamán kialakult, tudatalatti védekező reflex, ami szilárd meggyőződése szerint számára evolúciós jelentőséggel bírt. Ennek ellenére, amíg ebben a dilemmájában egy a környezete és maga részére is elfogadható döntésre nem jutott, eltökélt szándéka volt a logika törvényeivel fölvértezve az emberiség és saját magam túléléséért harcolni, követve egy mindenre elszánt dinoszaurusz történelmi példáját (mint ahogy ma már tudjuk, ezt a mindhalálig tartó harcot a dinoszauruszok is komolyan gondolták, legalábbis, ami a „mindhalálig-ot” illeti). Mindezt annak a tudatában tette, hogy hüvelykujja veleszületett esetlenségének és az azt reprezentáló agyterület tudományosan kimutatott csökevényességének következtében ez a küzdelem számára egyre kilátástalanabbnak tűnt. Lassan eluralkodott rajta az az érzés, hogy ennek a tagadhatatlan ténynek köszönhetően idővel azoknak a fajoknak a sorsára fog majd minden valószínűség szerint jutni, akiket a megvesztegethetetlen evolúció könyörtelensége kihalásra kárhoztatott, hiszen ő is képtelen lesz a szellemileg megváltozott (a változás minősítésétől most tekintsünk nagylelkűen el) környezetéhez alkalmazkodni, nyilvánvaló anatómia tökéletlenségéről nem is beszélve.

Miután a fentiekben részletesen érzékeltettem a fenyegető konfliktus tartalmának komolyságát, engedtessék meg, hogy elmeséljem, milyen előre nem kiszámítható fordulatot vettek az események a rákövetkező röpke órában.

A szülői önkénynek fejet hajtva a smartphone az ebédlő közeli sarkában álló komódra lett száműzve, kivonva ezzel lányát annak közvetlen fizikai hatásköre alól. Szándékosan vonatkoztatom ezt csak a fizikai kapcsolatra, mivel a telefon lányára kifejtett hatása – mint látni fogjuk – ezzel nem szűnt meg létezni. Sőt, ahelyett, hogy csökkent volna, még erősödött is, és áthelyeződött egy a kívülálló számára láthatatlan, a misztikusság határát súroló, ezoterikus szintre, ami gyermekének viselkedését oly módon befolyásolta, hogy materialista világképe inogni kezdett.

– Mégis kell egy ötödik dimenziónak léteznie, ami számomra már vagy még hozzáférhetetlen, érzékszerveimmel megfoghatatlan – gondolta némi bosszúsággal saját tökéletlensége fokozódó tudatosodása során.

– Befejezte a levest, már nem eszik, miért ne mobilozhatna. – kezdett el fülében materializálódni az a bizonyos, fentebb említett pillantás, ami némi megnyugvással töltötte el, hiszen megérzése nem csapta be, tehát szellemileg még kielégítően működött, megcáfolva ezzel környezetének egyre gyakrabban elhangzó ellentétes véleményét.

A következő néhány percben történtek csak részben játszódtak le a már ismert és szokványos rutin szerint, ami az ő szemszögéből nézve eddig legtöbbször egy eredménytelen stratégiát követett.

Egy furcsa érzés uralkodott el rajta, ami nyugtalanítani kezdte. Érezte, hogy ma valami alapjaiban meg fog változni. Kezdetben még nem tudatosult benne, hogy mi, de biztos volt abban, hogy valami szokatlan és nem várt esemény örökre megváltoztatja mindhármuk életét, ami – legalábbis lányukra vonatkozóan – az élet és a létezés, mint fogalom, újradefiniálását teszi majd szükségessé.

A lány arckifejezésének egy a zsigeri ellenállásból eredő merevsége félreérthetetlenül tudatta vele, hogy semminemű szellemi táplálék fogyasztására nem lesz hajlandó, sőt azok a „finomságok” (ezt kénytelen vagyok a történtek tudatában a szöveg többszöri revíziója után idézőjelbe tenni), amelyeket a vasárnapi ebédek alkalmával rendszerint föl szokott tálalni, számára ma egyenesen emészthetetlenek lesznek. Lánya kulináris aktivitása kizárólag a tányérjára került panírozott csirkemell szájához méretezett felaprózására korlátozódott, anélkül, hogy tekintetében a csirkehús íze iránt a minimális érdeklődés lángja föllobbant volna, ami természetesen megakadályozta őt az étkezés tudatos élvezésében. Ehelyett a pánikkal fokozatosan túltelítődő figyelme az addig közötte és smartphone-ja között fennálló, a fizikai és szellemi létezéshez nélkülözhetetlen, de apja által most erőszakkal megszüntetett kapcsolat helyreállítására összpontosult, ami hasonlítható egy szétvágott, helyesebben mondva szétszakított köldökzsinórhoz, amelyből lassan, de biztosan a vér föltartóztathatatlanul tovább szivárgott. Reakciója kísértetiesen emlékeztetett egy mélytengeri búvár kétségbeesésére, akinek fejéről valaki éppen most rántotta le a lélegeztető maszkot, és aki nem tudja, hogy hogy fogja a következő pillanatot túlélni.

Az asztal körüli légteret időközben egy furcsa, eddig soha nem érzékelt, a tudatot éppen csak megérintő vibrálás kerítette hatalmába, aminél képtelenség volt megmondani, hogy éppen melyik érzékszervükre hat. Sem hallani, sem tapintani nem lehetett, szagtalan volt, ha volt is fénytörése, akkor az azonos volt a levegőjével, de valami mégis jelezte jelenlétét: a levegő kezdett lehűlni.

Visszagondolva az eseményekre, meggyőződésem, hogy lánya agyának legrejtettebb zugát is átjárta, behatolt testének legutolsó sejtjébe, majd egymástól fokozatosan szétválasztotta a sejtmagokban rejtőző kettős spirál szálait, ami utólag nézve nem volt más, mint a sejtek átprogramozásának első fázisa.

Az apja és lánya közötti, pillanatnyilag még nyomokban meglévő érzelmi kapocs fokozatosan megszűnt létezni. A gyerek testtartása alig észrevehetően elvesztette szimmetriáját, mintha egy láthatatlan erő testének vertikális tengelyét egy irányba elferdítette volna. Úgy tűnt, hogy a gravitáció nem a föld középpontja felé húzza, hanem az étkező sarkába, ahol a smartphone feküdt. Kezeinek mozgása megállt, a villára fölszúrt, petyhüdt húsdarab megszakította a száj felé vezető útját, a rágóizmok összehúzódása görcsbe merevedett, majd az evőeszköz csörömpölve visszaesett a tányérra. Pupillája fokozatosan kitágult, szemlencséi a végtelenre akkomodáltak, ami azt eredményezte, hogy a környezet számára megszűnt fizikailag létezni. Mindkét nagyujja önálló életet kezdett el élni, egyre sebesebben kopogtak az asztalon, mintha egy láthatatlan billentyűn írnának valamit. Ezzel egy időben kivilágosodott a komódon fekvő telefon addig sötét képernyője. Egy a morzejelek hangjára emlékeztető pityegés törte meg az egyre élettelenebbnek tűnő, fagyos csendet. Mialatt lánya az érzelem és értelem összes megszokott jelét nélkülöző, rezzenéstelen arccal az egyre sebesebben mozgó nagyujjaira bámult, feleségével akaratlanul a telefon felé fordultak. A képernyőn egymás mellé írt betűk kígyózó sora jelent meg, amit szabálytalan ritmusban csak néha-néha szakított meg egy-egy közbeiktatott szóköz. Ezzel egy időben a levegőt egy általuk még soha nem érzett, az éppen fölvágott vaníliarúd, a forró csokoládé, a rum, a szerecsendió, a fahéj és más, részükről nem definiálható fűszerillatok mámorító aromájának kompozíciója árasztotta el, mialatt a pavlovi reflexük egy megnövekedett nyálszekréciót produkálva elkezdett működni. Gondosan és logikusan fölépített, nevelési szándékú stratégiája értelmét vesztette. Minden, amit egy határtalan naivsággal eltervezett, feleslegessé vált. Gyereke szeméből eltűntek az önálló létezés evilági jelei, teste és akarata mintha egy földönkívüli hatalom befolyása alá került volna. Sem róluk, sem pedig tárgyi környezetéről nem vett többé tudomást. Lárvaszerű arckifejezésének zombi-vonásai láthatóan rémületet keltettek nejében, aki hiába igyekezett fölfogni a történteket, agya elzárta vagy talán inkább megóvta a valóságtól. Katatónikus állapotba merevedve, amit képszerűen egy kígyó által megbűvölt patkány viselkedésével lehetne legjobban összehasonlítani, várták, hogy történjen valami, de mintha megállt volna az idő, semmi és senki nem mozdult.

Hosszú percek vagy talán órák is eltelhettek, amire ebből az állapotból magukhoz tértek. Még mindig hárman ültek az étkezőasztalnál. Lánya állapotán semmilyen változást nem lehettet érzékelni, továbbra is zombiként bámult maga elé, tányérján még ott árválkodott az időközben mumifikálódott csirkehús. Egy dolog azonban más volt. Megszűnt a korábban érzett, megfoghatatlan vibrálás. A levegőben égett sütőolaj szaga terjengett; vanília, csokoládé, fahéj, egzotikus fűszerek aromáinak azonban nyoma sem volt. – Talán álmodtuk az egészet – gondolta, mialatt szemét akaratlanul a komódra vetette. A smartphone továbbra is azon a helyen feküdt, ahová le lett téve, de a képernyője még világos volt. Érzékszervei lassan visszanyerték működőképességüket. Ennek köszönhetően egy vidám, gondtalan, fölfogható tartalom nélküli csicsergésre lett figyelmes, aminek forrása meglepetésére a komód körül lehetett. Fölállt, és kezébe vette a smartphone-t. A képernyőn egy lányával hasonló korú gyerekekből álló csoport nevetgélt tele szájjal, miközben önfeledten tömték magukba az eléjük tálalt, vaníliával, csokoládéval, rumban áztatott dióval és mandulával, valamint számára nem egyértelműen azonosítható fűszerekkel – talán szerecsendió és fahéj is lehetett közöttük – ízesített, igencsak ínycsiklandozónak tűnő desszertet.

A képernyő váltott, és hirtelen fölnagyítva egy jól ismert arc jelent meg rajta. Lánya szemeinek már-már pajkosnak tűnő pillantása összetalálkozott a csodálkozástól és megdöbbenéstől zombisodott tekintetével. Arcán nyoma sem volt a dacnak, az érdektelenségnek, az egész gyerekről sugárzott a boldogság. Félig bekapva a kezében lévő kanalat, leharapott egy darabot az édességből, majd látván, hogy még maradt rajta egy falat, apjához fordulva egy ártatlan gyerek őszinte mosolyával felé nyújtotta a maradékot

– Kérsz te is, apa? Ez istenien finom!

A következő vasárnap ismét hárman ültek az asztal körül: ő, a felesége és velük szemben a smartphone.

Prof. Dr. Bárdosi Attila az Irodalmi Rádió szerzője. Statisztikailag nézve, elég későn kezdtem el költészettel aktívan foglalkozni. De…