Otthonom, ha volt is, talán sosem volt igaz.
Valahány háznak megannyi szobáját,
belaktam ugyan, mint félsorsuk az árvák,
de nem maradt más végül, csak korhadó vigasz,
.
hogy tartozom még ide és oda is akár,
és ragaszkodnak hozzám véletlen személyek,
van amit elhagytam, miért szomorkodni kár,
s táplálnak megbúvó, gyermeki remények,
.
hullámzó lombokra aggatott hiányok.
Lelkem néhol kormos, sok terhemtől óvlak,
üszkös magányomból ösvényt feléd vágok.
Lennél -e számomra bölcsője a jónak?