Tél volt, korán esteledett. A huszonöt wattos égő alig világította meg a szobát. Inkább csak jótékony félhomály uralkodott. Az égő a mennyezetről egy szál dróton csüngött alá, szinte jelezve, hogy korántsem történt meg a villanyszerelési munkák befejezése. A vályogfalba vésett hornyokba még látható volt a vezetékeket védő bergmanncsövek sötét sziluettje, csak itt-ott szakította meg a rögzítő gipsz. A fehér fal hengermintája szinte alig volt kivehető ebben a világításban, a csík pedig ami a falazat festését a mennyezettől elkülönítette szinte elveszett a hornyok alatt, ahol a vezetékek futottak. A szoba berendezése is szegényes volt, köszönhetően a szerelési munkálatoknak. Csupán egy ágy, egy kisebb, majdnem a szoba közepére húzott kétajtós szekrény és egy hokedli képezte a bútorzatot. A háziak bíztak benne, hogy hamarosan minden a helyére kerül, ha befejeződik a szerelés és a festők is levonulnak no meg a takarítás is befejeződik. De… mint a közmondás tartja: ember tervez Isten végez…

A fal melletti ágyon egy négyéves forma fiú feküdt csukott szemekkel, mintha aludna, mellközépig betakarva, a kezei a takarón nyugodtak. Sápadt, vézna fiúcska. Arca sápadtságát még jobban kiemelte a kétoldalt virító lázrózsa. Az ágy melletti hokedlin az édesanyja üldögélt. Az előbb nézte meg a zseblámpa fényénél – hiszen az több fényt adott mint a villanyégő – a lázmérőt. Harminckilenc-öt. Egy hete nem megy le a fiú láza, pedig már prizniccel is próbálkozott. Az orvos tüdő és mellhártya gyulladást állapított meg, adott ugyan penicillint, meg lázcsillapítót, de úgy látszik hatástalan. Minden másnap eljött, hogy ellenőrizze van-e javulás… A kisfiú csak feküdt, néha-néha megrándult a keze a teste, mintha igyekezne valahova, de nem mozdult. Holnap reggel újra jön az orvos…talán addigra…

Olyan sokszor felidézte a történteket. Hogyan eshet ez meg egy közösségben? Hogyan lehet egy óvónő ilyen felelőtlen? Miért pont az ő fia lett a szenvedője?
Délután amikor ment az óvodába a fiúért, már látta, hogy valami baj van. Petike levert volt, kedvetlen és a homloka már akkor is tüzelt. Az óvónő csak úgy félvállról vágta oda, hogy a fiú büntetésben volt, mert rosszul viselkedett. Hozzávágta a famozdonyt az egyik kis társához. De a büntetésről, annak mértékéről szót sem ejtett. Hazafelé menet Petike elmondta mi is történt.

Tudod anya, Zolika megint belém rúgott, ott ahova szokott a lábamba. Nagyon fájt. Szóltam is az óvónéninek, hogy megrúgott de azt mondta, hogy ne árulkodjak, mert ő nem látott semmit. Egyénként meg az árulkodás nagyon csúnya dolog. A múltkor anya azt mondtad, ha még egyszer kék foltokkal jövök haza a lábszáramon, akkor te fogsz engem megverni, mert nem igaz, hogy nem tudom megvédeni magam. Később Zolika újra belém rúgott és én akkor hozzávágtam a famozdonyt ami a kezemben volt. Akkor az óvónéni megragadta a karomat és a meleg helyiségből kituszkolt egy másik szobába, ahol nem volt fűtés és én nagyon, de nagyon fáztam. Még az ajtót is rám zárta, nehogy vissza tudjak menni. Még sírtam is, meg kiabáltam, de senki nem hallotta meg…

Meddig voltál kint kicsi fiam? Fel voltál legalább öltözve, vagy a benti ruhában voltál? Csillagom, felelj gyorsan? – anya lehajolt és gyorsan felkapta Petikét. – mondd szépen mi volt azután?

Nem tudom meddig voltam kint. Csak azt tudom, hogy a dadus jött ki értem, miközben az óvónénivel kiabált, hogy ez embertelenség…Nem voltam felöltözve, csak a benti ruha volt rajtam. Ezért is fáztam olyan nagyon… A dadusék nagyon veszekedtek. De engem már csak a jó meleg cserépkályha érdekelt… Azután jöttél te… De az óvónéni nem mondott igazat… Anya, szabad a felnőtteknek hazudni…

Még aznap kijött az orvos, de már csak a bajt tudta megállapítani. Petike láza azóta sem csökkent. Másnap – amíg a nagymama vigyázott a kisfiúra – elment, hogy felelősségre vonja az óvónőt, aki először mindent tagadott, csak akkor ismerte be mi is történt, amikor a dadus is a fejére olvasta. Mélységesen megdöbbent azon, ahogy az óvónő viselkedett.
Nem tudom mit van úgy oda anyuka – rikácsolta – ha már nem tudta megnevelni a kölyköt én megtettem. Milyen módszerrel, az mellékes… az pedig, hogy megbetegedett, majd emlékeztetni fogja, hogy ilyet nem szabad csinálni egy közösségben…

De kérem – vágott közbe az anya – azt nem vette figyelembe, hogy a gyereket Zolika állandóan rugdossa, hogy minden nap újabb és újabb kék foltokkal a lábán jön haza? Ez nem tartozik abba a kategóriába amit a közösségben nem szabad csinálni? Érdekes, hogy az egyiknek mindent szabad, a másik meg pusztuljon bele… Nem szégyelli magát? Egy állatot nem bíznék magára, nemhogy gyerekeket…

Kikérem magamnak – replikázott az óvónő – kikérem magamnak… Én kitűnővel végeztem és tudom, hogy mit kell tennem, ha renitens magatartást látok… A maga fia meg egy notórius hazudozó, mert Zolika soha nem bánt senkit… Igaz néha rugdos, de az csak véletlen lehetett, hogy kétszer is eltalálta a maga fiát… A többi kék foltot meg biztos hazafelé szedte össze…

Még szemét is vagy – vágott közbe a dadus – úgy látom jó vastag bőr van a képeden… Zolika másokat is rugdos, nem csak Péterkét és ezt te is tudod. Beszéltél is a szülőkkel, de úgy látszik meggyőztek, hogy ne vedd észre… De amit ezzel a fiúval tettél ez embertelen… Ilyen, mint te – nem is tudom minek nevezzelek, de embernek biztos, hogy nem – szerintem nem való ilyen munkakörbe… Az lenne a minimum, hogy bocsánatot kérsz az anyától…

Nem én – jött azonnal a válasz – úgy jártam el ahogy kellett. Az ilyen kis gazfickókat idejekorán kell megfékezni. Ebből majd tanul – beteg? Istenem, majd meggyógyul. Azzal faképnél hagyva őket elviharzott.

A dadus még hosszan szabadkozott. Elnézést kért a kollégája nevében is. Megígérte, addig nem nyugszik, amíg ez a perszóna el nem nyeri a méltó büntetését.

Gondolataiból az orvos érkezése zökkentette ki. Észre sem vette, hogy reggel lett. Már napok óta alig aludt valamit, csak a fiút figyelte. Dr. Zachar Kálmán a falu orvosa, ízig-vérig jó ember volt. Magas, vékony, a negyvenes éveiben járó orvost szerette a falu lakossága. Mindenkihez volt egy kedves szava. Mindenkinek igyekezett segíteni. Lelkiismeretesen gyógyított, már amennyire az akkori lehetőségek megengedték. Hiszen a történet idején az ötvenes évek elején járunk.
Az orvos hosszan vizsgálta a kis beteget, aki csak anya segítségével tudott ülve maradni. Kopogtatta elöl és hátul, gondosan meghallgatta a mellkasból jövő zörejeket, majd szó nélkül injekciót vett elő és Petike kapott egy újabb szurit, aki máskor már ordított volna, négyszögletes szájjal, de most csak visszahanyatlott a párnára és már szinte nem is volt közöttük.

Gizike – kezdte Kálmán doktor – azt hiszem itt nagyobb a baj mint gondoltuk. Meggyőződésem, hogy a kisfiúnak szívizomgyulladása van az eddigiek mellett. Ez a tudomány mai állása mellett nem mindig egyeztethető össze az élettel. Megint adtam egy injekciót, hátha ez valamit segít, de higgye el, csak ennek a vézna csöppségnek a szervezetén múlik túléli-e.

Persze, hogy túléli – hallatszott egy hang a hátuk mögül – persze, hogy túléli. Hiszen azért vagyunk orvosok, ugye fiam, hogy ne adjuk fel. Meg erre kötelez az eskünk is. Meggyógyítjuk, közösen.

Gizike, ugye ismeri apámat Dr. Zachar Istvánt – mondta Kálmán doktor kissé meglepődve – hát te meg hogy kerülsz ide apám?

Persze, hogy ismerem – vágta rá anya – Pista bácsit ki ne ismerné – csókolom a kezét ugye megmenti a fiamat. Nehezen jött a világra, mindig ilyen kicsi és vézna volt, most meg itt ez az ismeretlen betegség! Ugye megmentik?

A két orvos, apa és fia bólogatott. Konzultáltak. Természetesen nem emberi nyelven, hanem úgy, ahogy azt csak az orvosok és legfeljebb, a papok érthetik. Lázat mértek újra és a mutató a lázcsillapító ellenére feljebb kúszott negyven fokra. István doktor is megvizsgálta a kis beteget, de sok újat ő sem tudott hozzátenni a fia diagnózisához.

Azt hiszem a fiam diagnózisa helyes Gizike – ugye szólíthatom én is így – nézze meg, a kisfiúnál már jelentkeznek azok a tünetek, amik ilyenkor szokásosak. Szapora légzés, légzési nehézség – hisz hallja, hogy zihál – gyengeség, sápadtság és a rossz keringésből adódóan nézze meg a kicsi lábacskái már dagadnak. Ez a folyamat folytatódni fog és ezt kellene meggátolnunk és a lehetőségekhez mérten mielőbb meggyógyítani. Felváltva fogunk jönni, egyik nap én a másikon a fiam… Ha egy csepp esélye is van a gyógyulásnak, higgye el megtaláljuk. Meg kell próbálnunk a lázat leszorítani, negyven fok alá, mert ez így nagyon megterheli a kicsi szervezetét. Ha nem tudjuk levinni a lázat, nincs esélyünk a gyógyulásra… de feladni soha nem szabad.

Azzal megkezdődött a küzdelem a fiú életéért. Napok teltek el és a láz alig mozdult egy két tizedet lefelé, majd hirtelen ismét visszaszökött. A fiúcska mint egy darab fa úgy feküdt. Anya és apa, meg a nagymama is felváltva vigyázták minden mozdulatát. Nem szabad feladni, soha – csengett a fülükbe István doktor szava. Csak az éjszakát vészelje át, holnap már talán könnyebb lesz. De nem lett. Küzdöttek tovább, reménnyel és talán kissé reménytelenül. Ők is és a fiúcska is. Hetekkel később egy nap a láz, mintha szűnni akarna, egyik óráról a másikra harminckilenc fokra csökkent, de onnan ismét nem akart mozdulni. Igaz nem is libikókázott mint addig, de stabilan állt a higanyszál. Petike sokat aludt. Nyugodtabban mint eddig. De a lábdagadás nem akart múlni. Az orvosok lelkiismeretesen jöttek egyik nap az egyik a másik nap a másik. István doktor régi praktikákat is bevetett, gyógyteát hozott valahonnan, pontos utasítást mondott az elkészítésre és a kisfiú azt itta víz helyett. Hetek teltek el. A láz lassan csökkent egy-két tizedet, de még mindig nagyon magas volt…

Időközben a szülőknek a tanácsházára kellett menni – addig a nagymama volt az ügyeletes – mert a dadus valóban nem hagyta annyiban. Addig ütötte a vasat, amíg már mindenki tudta a településen, hogy milyen szörnyűség történt és azt is, hogy a kisfiú hónapok óta beteg. Mindenki fel volt háborodva az óvónő fejét követelték, egyedül Zolika szülei hallgattak. Nem foglaltak állást a kérdésben. A meghallgatáson az óvónő nem mutatott megbánást! A kérdésre, miszerint akarják-e, hogy fegyelmivel bocsássák el a vétkest és tegyenek feljelentést a rendőrségen az ügyben a szülők nemmel válaszoltak. Általános volt a megdöbbenés.
Anya szót kért és elmondta, hogy ez nem segítene a kisfiún, a dolog megtörtént, ezért nem kívánja a vétkes – bár amit elkövetett az józan ésszel fel nem fogható – megbüntetését, de azt joggal elvárná, hogy a családtól elnézést kérjen. Ennyit minimum meg kellene tennie…
Az óvónő dacosan hallgatott, de a szeméből folytak a könnyek és a válla rázkódásából lehetett látni a háta mögött állóknak, hogy másra számított. Arra, hogy most itt példát statuálnak rajta és akkor ez az asszony, aki biztos sokat szenvedett, akinek a fia az életéért küzd, csak egy bocsánatkérést akar. Csak egy bocsánatkérést! Inkább kiabált volna, vagy mondott volna durvaságokat, de szelíden csak egy bocsánatot kérést szeretne… Ez már sok volt neki és eleredtek az „ég csatornái”. De igazából szánalmat senki nem mutatott a jelenlévők közül.
Két hét sem telt el, már nem volt a faluban, más vidékre költözött…
A szülőket a reggel mindig bizakodással töltötte el, látva, hogy a kisfiú felébred és már néha kicsit többet is evett mint szokott. Azután – mint egy isteni csoda – harmincnyolc fokra csökkent a láz. Mintha a dagadás is kezdett volna lappadni. Újult erővel támadt fel a remény. De a fiú még nagyon gyenge volt. Önállóan még ülni sem tudott. Anya etette, itatta, mosdatta, fürdette közben István doktor szorgalmasan ellenőrizte, hogy jó úton halad-e az orvoslás eredménye. Lassan hatni kezdtek a gyógyszerek, a gyógytea is besegített, és ott fenn az „öregúr” is arcán mosollyal fordult a család felé. Teltek múltak a napok és újra a libikóka láz jött „divatba”. Néhány tizedet csökkent, majd újra felemelkedett, azután ismét elindult lefelé. De harmincnyolc fok fölé már nem került. A szülők is egyre többet aludhattak, bár minden apró neszre anya már a fiú ágyánál volt, remélve, hogy nem történt valami nagyobb baj.

Ismét teltek a napok. Lassan már hat hónapja, hogy Petike az ágyat nyomta. Még mindig volt láza, de az inkább már csak hőemelkedés volt harminchét fok környékén. A szokásos vizit után István doktor félrehívta a szülőket és nagyot sóhajtva, mintha most vetette volna le a világ össze terhét kezdett bele a mondókájába:

Gizike és Péter fiam! Azt hiszem, most már bevallhatom, hogy hónapokkal ezelőtt egy lyukas garast sem adtam volna a fiú életéért. De lám, ha összedolgozik az isten, a szervezet és az orvos, még csodák is születhetnek. Még jövök addig amíg teljes nem lesz a gyógyulás, de most már van miért reménykedni. Fel fog gyógyulni a fiatok. Azután nagyon vigyázzatok rá, mert ez a betegség mély nyomokat szokott az emberben hagyni…

A fiúcska állapota napról napra javult, de enni, nem nagyon akart. Néhány falat után csak a fejét forgatta, vagy mondta, hogy nem kér többet, mert tele van a pocak. Egyedül a húsleves volt az amiből, de annak is a levéből, többet kanalazott. Nagymama váltig mondta: megsegített bennünket az Isten, mert nem vettétek a bűnös fejét… Lehet, hogy van benne valami, hogy a jótett is elnyeri néha a méltó jutalmát.

Májusba fordult az idő. Kint virágoztak a fák. Már egyre többször maradt nyitva az ajtó, hogy a friss, tavaszi, oxigénnel teli levegő átjárhassa a szobát, a beteg tüdőt és a vérrel együtt utazva gyógyíthassa a kicsi szívet. Petike láza is lement. István doktor már ritkábban ugyan de benézett, ellenőrizni kicsi páciense útját a gyógyulás felé.

Egy csodálatos napsütéses reggel ahogy felébredt az anya és felöltözött, az első dolga volt megnézni kicsi fia hogyan érzi magát. De Petike még aludt. Édesen, nem zihálva, a lázrózsák sem világítottak már az arcán. Hosszan nézte a kisfiát… Mint aki most látja először…vagy mint aki egy hosszú útról látja hazatérni, a kapun befordulni, a régen elment, talán már elveszettnek is hitt gyermekét. Istenem, mi lett volna, ha… de ebbe belegondolni sem szabad.
Megfordult és lassan, óvatosan az ajtóig lépdelt, lábujjhegyen, hogy fel ne ébressze. Már éppen kilépett az ajtón, amikor egy vékonyka gyermekhang megállította:

– Édesanyám – éhes vagyok!

Dr. Zalányi István és Dr. Zalányi Sámuel, pusztamérgesi orvosok emlékére, akiknek emberségéről, orvosi hitvallásáról, a gyógyításba vetett hitéről, csak a szeretet, a végtelen tisztelet és a soha el nem múló hála hangján szabad megszólalni és emlékezni.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…