Attila csak nemrég költözött Magyarországra. Oda, ahová szíve szerint mindig is tartozott, csak a történelem sötét évei elszakították onnan. Mindez alig múlott valamin, hisz a határtól nem messze lakott a családjával.

A fiú emlékezett arra az időre, amikor a nagypapája még élt, és mesélt neki. Ő mondta mindig: – ha a szél egy kicsit jobban fújt volna azon a napon, amikor azt a szerződést megírták, hát könnyen lehet, hogy arrébb taszította volna a ceruza hegyét, és mi még mindig magyar földön élnénk.

De a szél nem fújt azon a napon, és az a ceruza visítva szakította el Attila kicsiny falucskáját a megmaradt magyar hontól.

A fiú ősei így maradtak magukra abban a pici faluban, immáron egy másik országban, ami egy pillanat alatt idegenné lett körülöttük.

Attila ebbe a helyzetbe született bele, de kiskorától kezdve magyar tudatban, magyar hagyományokkal, és a magyarok hitében nevelkedett. Sosem érezte azt, hogy máshová tartozna, még ha egy idegen országban kellett is élnie.

Talán nyolc éves volt, amikor először lépte át a határt. Akkor járt először Magyarországon. Addig csak a magyar lapokat olvasta, a magyar rádiókat hallgatta, és a magyar műsorokat nézte a televízióban. Amit tudott a hazáról, azt onnan tudta meg. Aztán azon a napon mindez megelevenedett a szeme előtt. Soha nem felejtette el az apja szavait, miután leszálltak az állomásról.

– No, fiam, hát hazaértünk!

A fiú valóban úgy is érezte, pedig először koptatta azokat az utcákat, és először szívta az ottani levegőt. Mégis úgy gondolta, hogy ott minden emberhez valamilyen láthatatlan szál köti. Úgy, mint ahogy a barátokat, vagy mint a testvéreket köti össze az élet, valamilyen kusza zsinórral, amiben mégis ott lapul a szeretet. Attila legszívesebben mindenkivel kezet fogott volna, aki csak szembe jött vele. Szerette volna mindenkitől megkérdezni, hogy hogyan érzi magát éppen, aztán finoman hátba veregetni, és elmondani neki, hogy örül, hogy ott lehet.

De persze erre nem volt mód, mert az élet az nem ilyen.

Telt-múlt az idő, és a dolgok megváltozni látszottak. Attila édesapja ugyanis Magyarországon kapott munkát, így az egész család odaköltözött.

Végleg hazatértek hát.

Attila egy vidéki iskolában kapott helyet. Nagy ambícióval vetette magát alá az okításnak. Sokat tanult, hogy jó jegyeket szerezzen, és próbált barátságos lenni mindenkivel, hogy mihamarabb befogadják.

Persze nem volt könnyű dolga, mert egy kívülállónak mindig időbe telik, hogy beilleszkedjen egy társaságba. De Attilában akarat volt, és minden nehézség ellenére nagyon boldog volt, hogy a család sorsa úgy alakult, hogy azontúl magyar iskolába járhat. Soha nem késett, és a tananyagot mindig megtanulta. A jegyei jól alakultak, hamarosan a legjobb tanulók közé sorolták.

Különösen az irodalmat szerette. Imádta a nagy magyar költők verseit olvasgatni. Ha tehette szívesen el is szavalta őket az osztály előtt. A tanára felfigyelt erre a szokatlan lelkesedésre. Fantáziát látott a tehetségében. A fiú is szimpatizált a tanárral, áhítattal hallgatta az idősödő úr szavait, aki a felszínre hozta azoknak a költeményeknek az igazi értékét. Szinte megnemesedett az oktatása alatt a tananyag, amilyen nyugodtsággal, tisztelettel adta át azt a diákoknak. Attilát a nagyapjára emlékeztette az a tanár.

A bajok nem is itt kezdődtek. A fiú nagyon lelkes volt, de mégis minden igyekezete ellenére úgy érezte, hogy a többiek valami miatt nem fogadják maguk közé. A beszélgetések rendre elhalkultak, ha hirtelen betoppant közéjük. Foci közben csak szaladt a labda után, de neki nagyon ritkán passzoltak a többiek. S egyre gyakrabban pusmogtak össze a háta mögött az órán is, ha jó választ adott egy kérdésre, vagy ha a tanártól éppen dicséretet kapott.

Ez a helyzet egyre jobban megviselte, mert nem értette, hogy a dolgok miért alakultak így. Már eltelt majdnem egy egész tanév, és nem volt senki, akit a barátjának vallhatott volna.

Aztán egyik délután, ahogy hazafelé ballagott, néhány srác az osztályból utána futott.

– Hé, figyelj csak! – suttogták neki. A hangjukban csibészség volt.

Attila szembefordult velük, és meglepetten várta, hogy mit akarnak tőle.

– Lenne kedved egy jó hecchez? – kérdezték.

Attila nem igazán értette, hogy miről lehet szó, azt sem értette, hogy mi az, hogy hecc. S bár rosszat sejtett a dologban, nem akart gyávának tűnni a többi fiú előtt, így beleegyezően bólintott egyet.

– Akkor gyere velünk! – mondták neki, és megragadták a karját.

Szaladni kezdtek, s hamarosan egy öreg ház elé értek.

– Pszt! – intett csendre mindenkit az egyik fiú, majd Attilához fordult. – Most megmutathatod, hogy nemcsak okos vagy, de bátor is! – azzal lehajolt, felszedett egy követ a földről, és a markába nyomta azt. Attila értetlenül nézte azt a követ, majd újra arra a fiúra pillantott.

– Dobd be annak a háznak az ablakát! – utasította röviden a fiú.

Attila elsápadt, és hebegni kezdett.

– Ugyan miért dobnám be? Ki lakik ott egyáltalán? Én még soha nem ártottam senkinek szándékosan.

– Dobd csak be, akkor beveszünk a csapatba! Talán megijedtél? – kérdezte kihívón az a másik.

– Nem, nem vagyok gyáva! – mondta Attila, és érezte, hogy a fejébe felszökött a vér. Még egy pillanatig farkasszemet nézett egymással a két fiú, aztán Attila lassan a ház felé fordult. Nézte a rozoga kerítését, a szürke falait, a borostyántól elburjánzott kertet. Lassan felemelte a követ, és a háta mögé hajlította a karját. Mindezt olyan lassan és kimérten tette, mintha az a mozdulat nem is az övé lett volna. Aztán hirtelen felgyorsult minden, a karja előrepattant, mint egy megfeszített rugó, és az ujjai közül suhanva kirepült a kő, mint egy puskagolyó. Arra sem nézett, csak a nagy csörömpölést hallotta, ahogy az ablak szilánkosra törik.

A többiek még egy pillanatig álltak mögötte, majd inuk szakadva elrohantak. Csak Attila maradt ott, a fák takarásában, és azt a betört ablakú házat nézte, amely megrovón pislogott rá fél szemével. A fiú úgy állt ott, mint akit leforráztak. Maga sem értette miért tette mindezt.

Hamarosan botorkálást hallott a ház felől, és kitűnt egy idős úr alakja. Attila felismerte benne az irodalom tanárt. A férfi kibaktatott a ház elé a kővel, ami az előbb még az ő kezében volt. Szétnézett az utcán, majd az árokba dobta a követ. Aztán odament az ablak alá, és nehézkes mozgással szedegetni kezdte az üvegcserepet.

A fiú a fák takarásából nézte mindezt, és majd elsüllyedt szégyenében. Érezte, hogy fel kellene fednie magát, a tanárja elé kellene állnia, és megmondani, hogy mindezt ő művelte. Tudta jól, de mégsem merte megtenni. Akkor valóban gyáva volt.

Már régen besötétedett, amikor elkullogott onnan. Hosszú idő után fordult elő ismét, hogy aznap este nem olvasott verseket. Úgy érezte, hogy többé nem is fog. Nincs hozzájuk jussa.

Az igazi csapás azonban csak másnap érkezett. Rosszkedvűen indult iskolába. Gyötörte a lelkiismeret-furdalás. Ahogy beért a kapun, vihogást hallott a háta mögött. Azok a srácok voltak ott, akik rávették tegnap arra a dologra. Attila megindult feléjük, és a kezet nyújtott nekik, de a köszönését a többiek nem fogadták.

– Láttuk tegnap, hogy remegett a kezed, mielőtt eldobtad azt a követ! Gyáva voltál! Tudod, be akartunk fogadni magunk közé, de ilyen ember nem kell a csapatba! Egy igazi magyar sosem fél, és te nem vagy az! – mondta a fiú szemtelenül, majd vigyorogva elmentek.

Attilának soha nem fájt annyira semmi, mint akkor, azok a szavak. Soha nem érezte még magát annyira megalázottnak. Még hogy ő, nem igazi magyar? Hát nem bizonyította be az ellenkezőjét már ezerszer az élete folyamán?

Most mégis ilyet mondtak neki. Mintha egy tőrt döftek volna a szívébe.

Aznap délután nem ment haza. Kisétált a térre, és leroskadt egy padra. Körülötte a tanács emberei épp a várost díszítették fel. Március 15.-e következett. A villanyoszlopokra, és a városházára nemzeti színű zászlókat tűztek ki. A szél játszott velük, méltóságteljesen lobogtatta őket. Gyönyörű volt akkor nap a tér. A fiúnak majd meghasadt a szíve abba a gyönyörűségbe.

Az este ott érte, azon a padon. Már nem sokat látott, csak a zászlókat hallotta a feje felett csattogni. Közben egyre csak annak a fiúnak a szavai kavarogtak a fejében: – te nem vagy igazi magyar!

S akkor hirtelen átvillant az agyán valami. Ránézett a városházán lévő hatalmas lobogóra. Ha azt a zászlót kitűzné a házuk falára, akkor senki nem mondhatná neki többet ezt!

Felpattant a padról, és szétnézett maga körül. Senki más nem volt a téren. Átosont az úton, mint a macska, majd amikor megállt a városháza előtt, felnézett arra, mint annak idején Dávid, Góliátra. Belekapaszkodott a csatornába, és nekifeszült a kistéglából kirakott épületnek. A malter morzsolódott a talpa nyomán, és a csatorna recsegve nyögött meg a súly alatt, de centiről centire, tégláról téglára haladt felfelé.

A zászló már majdnem karnyújtásnyira volt tőle, de még nem érte el. Még egy utolsó lépés, és a zászlótartóba kapaszkodva felhúzta magát. Lassan, tiszteletteljesen emelte ki helyéről a lobogót, miközben fél kézzel kapaszkodott.

Amint a zászlót kézbe vette, hihetetlen dicsőség futott át a lelkén. Talán akkor el is felejtette azt a csúnya sértést. Nem is számított az akkor már. Csak a zászló. A nemzeti lobogó. Gyönyörű volt azon a sötét, kései órán is.

Attilán ekkor hirtelen átfutott a felismerés, hogy mégsem viheti magával. Az bűn volna. Nagy bűn. Igaz magyar nem tenne ilyet. S ő igazán az. A tiszteletet majd kivívja máshogy, de a zászlót vissza kell raknia. Újra a tartó felé kezdett nyújtózkodni, de ahogy a kezében volt a lobogó, a mozgás már sokkal nehezebben ment. Ahogy közelebb lépett, apró kavicsokat hallott a talpa alatt legördülni. Tovább nyújtózott, már csak egy centi… még egy kicsi…

Aztán egyszer csak elfogyott az ereje, és érezte, hogy a karja nem bírja tovább a terhelést. Megpróbált hozzásimulni a falhoz, de a zászlót akkor sem engedte el.

Együtt zuhantak le a macskaköves térre. Hajnalban, amikor megtalálták, még mindig a zászlórudat szorongatta. Alig tudták kiszedni a kezéből.

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz…