Azt mondták, nem sírhatok, tudod, mert én, vagyis mi nem sírhatunk sosem.
Erősnek kell lenni.
Ez a szentencia.

Hiszen nem is ismertelek.
Illetve Téged tulajdonképpen alig.
Csak az a fránya múlt,
egy legkedvesebb emlék még az óvodábòl,
Ő volt a láthatatlan kapocs.

Fél éve, talàn kicsit több, a véletlen “gurított” Hozzád, ha fogalmazhatok így. Mi tudjuk miért.
Segítettél.
Meséltél.
A találkozásunk már önmagában tragédia volt.
Én ezt már akkor tudtam.
De nem mondhattam, hogy prófétaként látom a jövőt.
Csak figyelmeztettelek.

Aztán újra találkoztunk.
Ezúttal én segítettem Nektek.
Jöttek a szép, gondtalan nyári hónapok.
Tudtam, hogy milyen boldog vagy, mert ha nem is ismertük egymást, mègis hamar bizalmadba fogadtál.
Örültem.
Rendben volt minden.

Aztán hirtelen nem figyeltél a jelekre.
Késlekedtél.
Segítséget kértél.
Éreztem, tudtam, hogy nagy a baj.

És én segítettem, kértem, kértelek, próbáltam.
És ha tudnád még mennyi szó kavarog a fejemben.
Tudtam, talán már az első pillanatban tudtam, hogy nincs remény.

Már az sem volt.
Jól hallod.

Szélmalom harcot vívtam.
De bíztál bennem, hálás voltál egész szíveddel.
Nem győzted mondani, ami engem csak még szomorúbbá tett.
Én nem tudtam Neked megmondani.
De Te talán láttál valamit a szememben.
Talán Te is tudtad…

Oldozz fel!
Bocsáss meg, hogy nem tudtam megmondani, hogy nem tudtalak megmenteni!

Küzdöttél.
Igazi hősként.

Aztán csendben mégis elmentél.

A virágod még nem hervadt el.

A pillangó, amit rajzoltál nekem, nyitogatja a szárnyait.

Én pedig sírtam.
És e sorok írásakor is sírok.

Mert igenis lehet sírnunk nekünk is!

És a könnyeim között lassan megbékélek.
Elfogadom, hogy ismét eltávozott
Egy megmenthetetlen lélek.

/D.G emlékére/

2019.02.27

Potyó Katalin Borbála az Irodalmi Rádió szerzője.2008 márciusában kezdtem írni. Az egyetem első évében.Első múzsám ki más lett…