Hasad a csönd, szavadra várok.
Másom vagy, s én lélegző
bábod, kettőnk között,
a horizont alatt,
a világ éppen magára marad.

Kalózkodik a képzelet,
víztükrön bohó neszek,
meztelen emlékek színpada,
olykor ennyi a szív,
s belemerül az éjszaka.

Csillagmezőt néz a domb,
a vitorlákra félbolond,
szelet köt egy árnyalak.
Ha rőt szakállat fest az ég,
mi egymásért vagyunk vadak.