Maradt még locspocs a vízözönből,
mikor Bábel tornya nyújtózkodni kezdett,
a frissen mosott vétkek homokjából,
nagyravágyó, konok téglák lettek,

s munkába fogott az őskevélység,
a teremtmény megsebzett büszkesége,
zord vágyai kusza halmazából,
bálványt tákolt ismét; önképére.

Átfagyott a világ szíve akkor,
szétmarták a hajszálrepedések,
és engedelmes, híg dimenziókból,
az Isten döbbent arccal visszanézett,

de úgy maradt, mint addig. Mozdulatlan,
ámbár mimikája lassan változott,
s virág nőtt a sziklaszáraz vérre,
a tudattalan embert bábozott.

Az idő óceánt szül önmagából,
a kócos fák a menny felé repülnek,
s rábízzuk a girbegurba szélre,
apróléptű, bicegő hitünket.