Zizegve hull le

a ködszerű pára

– izzik, és olvad

a vízcseppnyi bőr –

átlátszó üvegre

szerelmet rajzol

a pillanat; pihen

a mindig szaladó,

örök idő.

 

A pirosló nap

már aludni készül,

álmosan hunyorog

az ablakon át…

– mosolygok;

oly hangtalan oson

hátadnak ívében

végig a vágy…

 

Ujjaim hegyén

a mézízű szappan,

a kék, a sárga;

egy falatnyi nyár

keresi most is mindazt,

mire mindig

újra és újra reátalál.

 

A széthagyott ruhák is

egymáshoz bújnak,

– lélek és test közt

felolvad a tér-

két szempár tükre

a bézs-színű csendben,

mint apró vízcseppek,

remegve néz:

őszinte könnyek, boldogság, hála

s a jövőben hívő,

reszketeg remény

piheg, majd sóhajtva

felkacag halkan.

 

Már levegőt venni sem annyira nehéz.

 

 

  1. 12. 08.