Ha kutatok magamban,
derengés vagyok.
Majdnem áttetsző,
formátlan homály.

A terhem persze megmarad, ráncokba
vésve őriz titkokat, a súly mássága
saját is; sorsokra gyűrt, foltozott
ruha. A szélére, mint kulimász
ragad mindaz, ami hű vagy mostoha.

Végül nem szorít ez sem,
csak a lüktető vákuumok,
gazdátlan dimenziókba szórva,
hol a valótlant színekre bontva
sodródom a semmiségben,

s a befelé nyíló messzeségben,
átvágok a lakatlan tereken,
míg súlytalan nem leszek.
Úttalan vándor. Otthonos idegen.