Szürke, félhomály töltötte ki a kis szobát, annak ellenére, hogy még alig múlt el délután két óra.

Hosszú, vékony ujjaival körbe tekerte a takarót elcsigázott csupa csont testén és a fotelbe gubbaszkodott vissza. A pléddel együtt is csak annyi volt, mint egy tizenkét éves gyerek. Elmélázott tekintetével nem is igen látott már semmit a környezetéből, befelé nézett. Bevillantak élete legfontosabb eseményei, közben csak is a gyermekei hiánya fájt neki a legjobban, pedig minden porcikája feladta már a létet.

A boldog gyermekkor után fiait kíváncsiságaik az országhatáron túlra vitték. Néhány érdekes tapasztalat után a munkájuk is odakötötte őket. Gyakran beszélgettek ugyan telefonon, de egyre kevesebbet találkoztak. Eleinte a nyári szabadságukat is egy harmadik országban töltötték. Néhányat együtt, majd ezek is lerövidültek, s csak pár napra jöttek haza édesanyjukhoz.

Péter Londonban találta meg a számítását. Sokat mesélt neki az ottani életről, a Tower hídról, a Big Benről, a királyi palota jellegzetességeiről. Ilyenkor feltöltődött kicsit ebből a világból, s boldogan mesélte barátnőinek, hogy mit tud Angliáról.

-Úgy érzem megtalálta a boldogságát, azt csinál, amit a legjobban szeretett volna – mondta néha kicsit elfogultan.

Tamás más utat választott, a Közel-Keleten teljesít katonai szolgálatot. Ő arról számolt be, hogy mennyire jó, hogy itt Magyarországon így élhetünk. Nem kell a harcok miatt rettegni, van mit ennünk, tudunk dolgozni.

-Az ő sorsa más! Sokat izgulok érte, sosem tudhatom, merre visz az útja.

Sára vendégei szívesen hallgatták ezeket a történeteket, ugyanis kozmetikus volt, így naponta több emberrel is értekezett. Mindig csodálkoztak rajta, hogy mennyi információt tud meg a fiai által, nem úgy, mint a szomszédja, -akinek a családja is a másik utcában lakik-, alig volt még kint a faluból.

-Jó neked Sári! A fiaid megcsinálták a szerencséjüket! Az enyémek meg itt éhbérért robotolnak minden nap- sopánkodott neki olykor-olykor az asszony.

Ilyenkor elégedett mosoly ült ki az arcára, sohasem mutatta ki, hogy a távolságnak ára van. Időnként túl nagy ára. A lélek sohasem lehet nyugodt, ha még oly fényesnek látszik is a lét, az érzelmi szakadékokat nem lehet kővel betömni.

A nő szép, erős asszony volt még pár hónappal ezelőtt, sokat dolgozott, s munkája mellett még a nagyszülőket is ellátta. Férje már rég átment az angyalok közé, az ő hiányát munkával próbálta kompenzálni.

Egyszer arra figyelt fel, hogy arcán egyre mélyebb barázdák jelennek rajta. A szokásos módszerekkel ezeket nem tudta már szépíteni, de csapott egyet a kezével, s ment tovább.

–  A kor mindenkit utolér – mondta, nem foglakozott vele.

Majd a testsúlya kezdett csökkeni, de ez sem hagyott még nyomott a gondolataiban.

Hányan örülnének ennek, ha ilyen csinosak lennének!

Barátnői viszont megsokallták a dolgot. No, nem a csinosságot irigyelték, hanem okot kezdtek keresni arra, hogy ez miért lehet.

Sajnos az ok nyomós. Sára komoly beteg lett.

Mikor megtudta szerencséje volt, hogy a barátnői vele voltak. Beléjük kapaszkodva, sírva kérte őket:

-A fiúkat hívjátok haza! Még egyszer látni szeretném őket!

Most ehhez a pillanathoz jutott el a fotelben ülve is. Újra átgondolta, hogy elmondott-e mindent nekik az utolsó búcsú előtt.

Igen, az elválás most a kiskapunál volt, egy gyenge ölelés, kis erőtlen integetés.

Régen a pályaudvarokon, a reptereken milyen csodás volt. Elfogadta, hogy ennek így kell lennie, s már tervezte a következő találkozást.

Most elmentek, a szabadság véges volt.

Ezen februári csendes, színtelen délutánon egyedül maradt.

Apja szavai jutottak eszébe, aki azt mesélte, hogy mindig nagyon félt gyermekkorában a márciustól. Minden szerette ekkor vált meg a földi élettől. Az öregek azzal tartották, hogy a március „embernyúzó”, kifogy a téli tartalék, de még nem jött el a töltekezés ideje.

-S mi most ez a február? –kérdezte magától, majd meg is válaszolva azt.

-A búcsú ideje.

Közben vagy kétszer megfordult a fotelben, hogy ropogó csontjait egy kicsit kényelmesebb helyzetbe hozza. Lehunyta a szemeit, könnyei némán folytak végig a meggyötört barázdákon. Lélegzetvétele egyre ritkább lett. Majd az utolsó szívdobbanás utáni végleges csend meredt meg a helyiségben.

Még mielőtt a nap lement volna, óvatosan átsiklott a fény küszöbén.

Buglyó Juliánna az Irodalmi Rádió szerzője. Balmazújvároson születtem, ma is itt élek.Alsó tagozatos gyermekek tanításával foglalkozom, melyhez a…