Lépteim mögött a lomb összezárt,
mint légszomjjal küzdő tüdőlebenyek,
és megbolygatta a rejtőző gyász,
az egymásba torkolló ösvényeket.

A végzet kővázas fészkei mellett,
lopódzott, suhant a rászedett idő,
a holtak elküldték: már nem ismerlek,
az élők nem sejtik, miért szerethető.

Megálltam ott, hol a centrum pihent,
az öröklét csálé tengelye alatt,
egy zaklatott isten aludni ment,
és azt álmodta, hogy ébren maradt.