Valaki megkopogtatja a vállam.

Idegesen pillantok fel a telefonomból, mert éppen egy videót bámultam, amiben állatokat mutattak vicces helyzetekben. Teljesen belefeledkeztem, és az érintés a vállamon megzavart.

– Mit csinálsz? – kérdezi egy hatalmas, kék szempár tulajdonosa szinte mérgesen.

Nem tudom mire vélni a kérdést, úgyhogy mielőtt válaszolnék, végigmérem az előttem álló emberkét. Óvodás lehet. Szőke, göndör tincsek keretezik az arcát, fehér pólóján néhány halványkék betű hirdet valamit, de még mielőtt elolvashatnám, hogy mit, a kislány újra megszólal.

– Mit csinálsz?

Körbenézek, mert még mindig nem nagyon értem, miért beszél hozzám egy vadidegen gyermekember. Senki nincs rajtunk kívül a buszmegállóban, így még furcsábbnak tűnik a dolog, mert bár nekem nincs gyerekem, abban biztos vagyok, hogy ekkora kislányok nem szoktak egyedül ténferegni az utcán. Mondjuk az én kis szülőfalum nem nevezhető egy veszélyes helynek, de azért sose lehet tudni.

Mindenesetre én szeretném unalmamban a videót nézni, kíváncsi vagyok, mire készült az a kutya a medence partján. Persze tudom, hogy bőven lesz még időm erre, amíg elzötykölődök a városig, úgyhogy megállítom a képernyőn rohanó ebet és egy erőltetett mosollyal az arcomon a kislányra nézek.

– Videót néznék – felelem némi éllel a hangomban, bár kétlem, hogy egy ekkorka gyerek észrevenné, hogy a kissé barátságtalan hangsúly a nemkívánatos beszélgetésünknek szól.

– És miért? – kérdezi cseppet sem zavartatva magát.

Hogyhogy miért? Miért kellene bármi okának is lenni, hogy elütöm az időt a telefonommal? Megrántom a vállam.

– Nem tudom, unatkozom – felelem kissé zavartan.

– Miért unatkozol?

Furcsa kérdés. És bosszantó is.

– Azért unatkozom, mert egyedül várom a buszomat egy falusi buszmegállóban. És ha nem bánod, most nézném tovább a videót – pillantok a telefonom képernyőjére, de a kislány megint megszólal.

– Nem is vagy egyedül. Itt vagyok veled, beszélgetünk, úgyhogy ne unatkozz!

Nagyot sóhajtok, elszámolok háromig, és egy roppantul erőltetett mosoly keretében felelek:

– Nem beszélgetünk. Meg szeretném nézni a kutyát ebben a videóban.

– Nekem is van kutyám, nézd őt! – mutat a háta mögé boldogan, és csak most veszem észre, hogy egy pici, barna kutyát tart pórázon. Kissé csodálkozom, hogy eddig fel sem tűnt a kis szőrgombóc, aztán lerázom magamról a pillanatnyi kellemetlen érzést és határozottan szólalok meg.

– Nézd…

– Julcsi! – segít ki készségesen.

– Nézd, Julcsi. Nagyon aranyos vagy, és a kutyád is az, de most szeretném tovább nézni a videóban szereplő ebet, ha nem bánod.

– De bánom.

– Tessék? – kerekítem el a szemeimet.

– De bánom. Nem kell unalmadban azt nézned, itt vagyok én és Buksi. Azt mondtad, azért bámulod a telefonodat, mert unatkozol. De most már itt vagyunk neked mi, hogy szórakoztassunk.

– És ha nincs kedvem ahhoz, hogy egy kislányt és a kutyáját nézzem?

– Az előbb még azt mondtad, hogy egy kutyát akarsz nézni a videóban.

– Igen, azt mondtam. Egy vicces kutyát akartam nézni egy vicces videóban.

– Buksi is tud viccesen táncolni! Nézd csak…

– Nézd, Julcsi – emelem fel a hangom. – Tényleg kedves tőled, hogy szórakoztatni szeretnél, de én inkább – meglóbálom a telefonom az orra előtt, hogy felfogja végre: szeretnék visszatérni az eredeti elfoglaltságomhoz. Szerencsére ebben a pillanatban, feltűnik a buszom is az utca végén, így egy hatalmas sóhaj és egy még hatalmasabb mosoly keretében feltápászkodok és elköszönök a kislánytól.

– Hát, akkor, szia – biggyeszti le száját Julcsi. – Azt kívánom neked, hogy ne unatkozz sokat!

– Oké – forgatom a szemem, aztán felszállok a buszra, lehuppanok egy ablak melletti ülésre és nézem a gyereket, aki a kutyájával a járdán ácsorogva integet nekem.

A pólóján a felirat azt hirdeti: „Élet”

– Pff. Mit is tud ő az életről!

Elhelyezkedem, elindítom a videót a telefonomon, és végre megnézem a kutyát, aki éppen a medencébe csobban. Nézem, és próbálok közben nem gondolni a járdán ücsörgő Buksira, aki állítólag viccesen tud táncolni.

Meg kellett volna néznem.

 

 

 

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…