Magas karfájú, puha párnákkal bélelt trónomon ülve bámulok le az előttem elterülő csatamezőre. Tökéletesen látok innen mindent. Látom saját hadseregem támadását, és az ellenfél válaszát is. Jó döntés volt ide, a palota tágas erkélyére helyezni a trónt.

Én már nem tudok harcolni. A lábam alig bír el, karjaimban nincs erő, nem tudok lóra ülni, és gyalogosan sem vennék hasznomat. Alig-alig tudok a nép segítségére lenni, inkább csak feladat vagyok a számukra: az öreg, ősz király, akit meg kell védeni.

Szégyenszemre az én drága királyném férfiakat is megszégyenítő módon vetette be magát a csatába. Ügyesen küzd, folyamatosan figyelem minden lépését. Majdhogynem a legjobb harcosom. Önérzetem nehezen viseli, hogy míg én megbújok a háttérben, ő beveti magát az ellenség soraiba, és harcol. A szemem sarkából oldalra pillantva látom, hogy a fölém magasodó bástyáról is rám merednek az óvó tekintetek. Pontosabban, hol rám, hol az ellenfél katonáira, hogy azonnal a védelmemre kelhessenek, ha valaki túl közel merészkedik.

Még ilyen távolságból is hallom a lovak fájdalmas nyerítését, ahogy egy-egy lándzsa keresztüldöfi a szívüket. Látom földre rogyni őket, érzem a vér szagát, ami áztatja a csatamezőt. Lemerevedve szemlélem, ahogy egyre több jó harcosom esik el.

Az ellenfél közelít, minden perccel közelebb jut a palotához, hallom az idegen csatakiáltásokat, a paták dübörgését. Mindjárt ideérnek. Életemben először gondolok arra, milyen lesz meghalni. Milyen érzés lesz, mikor elszáll belőlem az élet, és csak egy rakás csont és hús maradok. Fájni fog vajon? Kibírhatatlan lesz? Vagy talán egy másodperc alatt túl leszek rajta? Biztosan attól is függ, hogyan végeznek majd velem. Elég lesz egy döfés a szívbe, vagy lefejeznek talán? Órákig kínoznak, elnyújtva haldoklásom, vagy arra törekszenek, hogy megrövidítsék a szenvedést?

Kár hosszasan gondolkoznom ezen, ugyanis hamarosan megtudom a választ.

Itt vannak.

Lehunyom a szemem, némán elköszönök a királynémtól, aki tán már holtan hever a csatamezőn, elköszönök a népemtől is, végül megköszönöm Istennek a hosszú, szép életet.

Elsőként gyalogos katonák törnek ránk, a bástyákon tartózkodó harcosaim próbálnak rájuk rontani, menteni a menthetőt, menteni engem… de túl sokan vannak, túl erősek, és az egyik idegen katona már a nálunk rabul ejtett foglyaikat szabadítja ki. Túlerőben vannak.

Percek kérdése, hogy megtaláljanak engem is, és akkor mindennek vége. Elveszik a népem, a seregem, elveszik a haza. Mindennek vége lesz.

– Gyuszikám, gyere, kész az ebéd! – hallom meg az én drága Juliskám hangját a hátam mögül.

– Egy pillanat! – kiáltok vissza. – Ezt a menetet még lejátszom!

Tekintetem újra a sakktáblára téved, a sötét bástyát behúzom a g1-re.

– Matt! – kiáltok.

Meghaltam. Nem is volt olyan vészes.

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…