Keszeg arcú, sovány ember volt a gazda. Halovány ábrázatát az idő és az élet sűrűn telebarázdálta ráncokkal. Tartása rogyott volt, mintha csak húsz évvel lett volna idősebb attól, amit éppen az élete számlált.  Fogai helyenként hiányoztak, hogy átadják a helyet a hallgatásnak, amely házas embernél igen nagy bölcsességnek számított már akkoriban is, valamint, hogy megkíméljék az embert a rágástól, ami megint csak hasznos akkor, ha az embernek gyereke van, és egy jó étvágyú felesége.

Egyszóval, igen nyomorult kinézete volt a gazdának, pedig nem volt az kehes soha életében. Egy betegsége volt csupán, s mivel most csak ketten vagyunk egymás közt, azt is elmondom hamar, mégpedig az, hogy nős volt.

A gazda gazdag volt, igazi tehetős úr. Volt földje bőven, soha életében még talán be sem járta az egészet. Birkanyája, ménese, kondája, talán a világon a legnagyobb volt. Mégse hízott meg a húsukon, mert a porciót az asszony mérte neki.

Szigorú, köpcös asszony volt a felesége, olyan, mint egy kaszárnya parancsnoka. Vasmarokkal szorította a férjét, nem hagyta tékozolni, pocsékolni soha. A gazda csak akkor volt úr, ha a napszámosai közt lődörgött, bár az otthoni gondok akkor is csak lefelé húzták a fejét.

Lassan kitavaszodott. Rügyeztek a fák, időközben vetni kellett a kukoricát.

– Majd mindent Húsvét után! – legyintett a gazda, és nagy reményekkel, miszerint, hogy aznap jóllakik, elindult a határról hazafele.

Otthon gyenge lámpafény fogadta. Az asszony viszont annál erősebbnek tűnt mellette. Ujjatlan ruhájában a csípőre támasztott derékméretű karjai úgy hatottak, mint ahogyan egy várat fognak közre a bástyái. Szeme szigorú volt, a hibát kereste a gazdán, ahogy az alázatosan belépett a hajlékba.

– Na, mit intéztél ma? – kérdezte az asszony, miközben valami kétkezi munkával foglalatoskodott. A gazda nem látta mivel, bár nagyon nem is mert arra sandítani, mert érezte, hogy a kérdéssel megfogták.

– Hát, körbejártam a határt. Víz még akad, de lehet vetni ünnep után.

– No, ha akkor lehet, akkor lehetne most is! De te inkább csavarogsz, és a vadkacsákat nézed, minthogy ránk gondolj, és dolgozz egy kicsit! – korholta le az asszony.

A gazda meg sem álmodta, hogy egy egyszerű beszélgetésből is baj lehet, de nem aggódta túl a dolgot, csak rántott egyet a vállán. A szeme ekkor az ágyra tévedt, ahol a lánya terült el, a szó legszorosabb értelmében… akár a Nagyalföld.

A lány az elégedettség teljes birtokában bámult ki apró malacszemeiből, látszólagosan semmitől sem foglalkoztatva. A gazda végignézett rajta, aztán gúnyosan feltette magában a kérdést: – no, és ti vajon mit intéztetek ma? Persze hangot nem adott kíváncsiságának, csak magában találgatott.

Addigra az asszony is megfordult, és látni engedte kezeit, amik mindenféle színben pompáztak. Tojásokat festett. Egy vesszőkosár már tele volt velük.

A gazda figyelte ténykedését, és elbizonytalanodott. Először nem mert kérdezni, aztán mégis csak győzött felette a kíváncsiság.

– Mondd csak, asszony, minek az a sok pingált tojás?

A lányunk locsolóinak! – mondta a nő parancsoló hangon.

A gazda szeme kikerekedett, és újra az ágy felé tekintett, amin a lánya feküdt. Végigsimította szemét egyszülöttjén. Majd elfáradt bele. Nézte szép kerek, cipóforma arcát, melyet a Jóisten bőséggel telepacskolt szeplőkkel, csupán csak úgy szeretetből. Termete olyan volt, akár az anyjáé, bár azért még le volt maradva tőle. Nem baj! – legyintett a gazda – majd az évek bepótolják!

Mérlegelte a dolgokat, aztán újra kérdezett.

– Locsolók? Hát miféle locsolók?

– Hát milyenek a locsolók?! – rivallt rá az asszony. Olyanok, akik nem hagyják elhervadni a lányunkat!

A gazda megszeppent, de továbbra sem értett semmit. Tanácstalan volt.

– Eddig erre itt voltam én. Ki más jönne ide, meglocsolni őt? – mondta szinte suttogva, mert érezte, hogy a kérdése a veszélyt hordozza magában.

– No, ha vizes a határ, hát holnaptól járj a városban, de úgy, hogy itt hétfőn locsolók legyenek, s mi több, kérők! – mondta az asszony bele egyenesen a gazda megrettent egérszemeibe.

– Ennek fele sem tréfa! – gondolta magában a gazda, s eltolta magától a soványka ételt, amit az asszony rakott elé időközben. Már nem is volt éhes.

Felállt, lassan kivonult a házból, és a kocsma felé vette az irányt, ahol a férfiemberek rendszerint gondolkodni szoktak. Ki egyedül, ki többedmagával.

Nehéz munka a gondolatteremtés, a gazda ivott is néhányat, de még akkor sem tudta, hogy kit csábíthatna oda hétfőn a lányához. Sorra vette az urakat, de azoknak mindnek volt már felesége. A fiaiknak úgyszintén. Mi tévő legyen? Ha kérő nélkül megy haza, a felesége megnyuvasztja.

Kezdett aggódni. Ivott hát még egyet, gondolta abból baj nem lehet.

Mikor visszarakta a poharat az asztalra, a szeme előtt egyszeriben ott termett Istók, a kissé együgyű, de a felettébb becsületes parasztlegény. A gazda már nem volt józan, s mivel a helyzet szorította, odaszólt a fiúnak.

– Szervusz, gyerek!

A fiú először észre sem vette. Nem gondolta, hogy a köszöntés neki szól. A gazda ismételt.

– Istók, te! – ezt már a fiú is meghallotta, és szolgálatkészen a gazda asztalához sietett.

– Jó estét kívánok, tekintetes úr!

– No, nem vagyok én neked tekintetes úr, gyere csak ide, az asztalhoz üljél le!

A fiú odament, de tétovázott. Nem mert leülni. A gazda észrevette ezt, és ráripakodott.

– Ülj már le, az édesanyád rózsafáját!

A fiú, mintha parancsra tette volna, abban a minutumban helyet foglalt.

– Szereted a jó pálinkát? – kérdezte a gazda nyájasan.

– Hát, azt mindenki szereti, tekintetes uram – mondta félénken a fiú.

A gazda intett a csaposnak, aki két poharat tett eléjük. A gazda az egész üveget ott marasztalta.

– Hát akkor igyunk! – lendítette meg a kezét a gazda. – János!

– Istók! – nyújtotta oda félénken a maga poharát a gyerek. Megitták a pertut.

– Hát, régóta barátok vagyunk mi ketten Istók! – mondta a gazda. A fiú csak nézett az öregre, mint borjú az új kapura, de azért szorgalmasan bólogatott.

– S mivel ilyen jóba vagyunk, szeretném, ha hétfőn eljönnél hozzánk!

A fiú nem értett semmit, de a gazda kért valamit tőle, hát nem tétovázott a válasszal.

– Hogyne, feltétlenül! – mondta készségesen.

– Tudod, lesz ez az ünnep, vagy mi fene, hozzál magaddal rózsavizet is, amivel locsolni szoktak. Aztán más dolgod nem lesz. Eszel, iszol, ahogy azt kell. Mulatunk egy kicsit.

– Köszönöm, tekintetes úr! – bólogatott megint a fiú. Aztán nem is szóltak egymáshoz, csak az üvegből kopott el rövidesen a pálinka.

Másnap mindketten kótyagosak voltak, s bár egyikük sem volt biztos abban, hogy mit beszéltek meg, Húsvét hétfőn, azon a verőfényes szép napon, Istók mégis megjelent a gazdánál.

A gazda nagy kedvvel invitálta hajlékába a megszeppent fiút, aki megpróbált a legünnepélyesebb öltözékében megjelenni. Igyekezete ellenére azonban kitűnt, hogy az egyetlen ruháját vette fel, épp csak az inge volt kifordítva, a tisztábbik felére. Kéztördelve húzta elő zsebéből a kölnit, majd hebegve a ház nőtagjainak a tudtára adta szándékát.

Az asszony szemérmesen mosolyodott el, mintha nem is az a házsártos vénasszony lenne, mint aki valójában. Előre sietett, a finom permetet szemlesütve fogadta, aztán átadta a helyet a lányának.

A fiú szeme kikerekedett, amikor meglátta a fiatal teremtést, de nem ám a csodálattól. Aztán sanda pillantással a kezében lévő üvegcsére nézett, és latolgatni kezdte, hogy vajon elég lesz-e tartalma a kisasszony kobakjára.

Szűkön, de elég lett. Miután a fiú teljesítette a kötelességét, gyorsan leült az asztal mellé, hogy hátha legalább jóllakhat, és aztán lassan akár mehetne is.

Az asszony egy nagy tál sonkaszeletet tett az asztalra, és biztatni kezdte a vendéget.

A fiúnak összecsurgott a nyál a szájában, ahogy meglátta a tenyérnyi húsokat, mindjárt ki is vett belőle vagy ötöt.

– No, de egy valamirevaló ebéd előtt inni kell valamit, a gazda ezt tudta jól, és a fiú elé tolta a maga portékáját. Ittak egyet, aztán a fiú enni kezdett. Nem is szólt az semmit, amíg csak volt előtte. Addig a gazda beszélt helyette.

– Hej, bizony nagy a gazdaság, igen csak nagy. Szeretném már megosztani egy jó erős markú derék legénnyel, aki érti, és szereti is a munkát! – közben sóhajtott nagyokat, keserveset, mint aki nem őszintén beszél. A fiú azonban arra sem pillantott, csak harapott tovább.

– Olyan kell, aki a forintot is becsüli! – szólt közbe ártatlan hangon, de jelentőségteljesen az asszony. A férje mérgesen nézett rá.

A fiú felnézett, együttérzően bólogatott a vendéglátói problémáira, majd evett tovább.

– Hát igen, csak hát olyan nehéz rendes embert találni manapság, a mi kis virágszálunk meg olyan törékeny, hamar megbántódik – mondta szinte könnyes szemmel az anya.

Akkor egy pillanatra csend lett, és mindhárman a lány felé fordultak, aki a kézimunkájából felpillantva talán még vörösebb volt, mint máskor.

A fiú gyanút fogott, és egy pillanat alatt megkeseredett a szájában a falat. Kezdte megérteni, miért is lett meghívva.

– Ügyes, dolgos leány, még így ültében is mindig munkálkodik valamit! – toldotta meg a nő.

A lány, mintha csak el akarta volna árulni az igazságot, nagyot visított, mert az ügyetlenül fogott tű, megszúrta az ujját. A fiú még jobban megrémült, az apa pedig belevörösödött az árulásba. A két férfi ekkor egymásra nézett.

A fiú szemében kiült a rémület, a férfi pedig bocsánatkérően pillantott vissza rá, amiért átejtette. De pillantásukban más is volt. Szövetség. Két bajba jutott férfi szövetsége.

Hirtelen fény ömlött a szobába, a Nap tündökölni kezdett Húsvét alkalmából. Madárdal csilingelése kúszott be a nyitott ablakon, a szél játszani kezdett a terítékkel.

A két férfi lassan az ablak irányába fordult. Egyszerre rúgták ki maguk alól a széket, és mintha mindennap gyakorolták volna, úgy ugrottak ki az ablakon. Aztán csak futottak, ahogy bírták szusszal, hogy maguk mögött hagyják a két asszonyt. Talán most sem álltak még meg.

A két nő meg csak szidta, átkozta őket, bizonyosan még most is mondják a magukét, ha következő évben volt valaki, aki meglocsolta őket, és nem hervadtak el.

 

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz…