Ne!

Csak ezt ne!

A betonrengeteg közepén állva kiáltom koponyám belsejében. A körülöttem elterülő térkő és aszfalt okádja magából a forróságot, amely megreked a felhőkarcolók közt. Égeti a torkom a levegő, ahogy beszívom, izzik a szemgolyóm a tűző Naptól.

Hol vannak a fák? Hol az erdő? Hol vannak a balkonládákba ültetett muskátlik?

Talán, ha kiérek a házak közül. Talán, ha elhagyom a várost, ott várnak a lombok, amelyek alatt végre megpihenhetek.

Vánszorgok csak.

Az emberek meg-meglöknek, taszítanak rajtam egyet, nem látják, hogy ki kellene kerülniük.

– Szomjas vagyok! – hallok meg egy rekedt gyerekhangot.

A kisfiú egy padon ül, egyedül van. Senki nem néz rá.

Hozzá sietek, mellé ülök, a szája cserepes, a bőre kipirult.

– Szomjas vagyok – mondja halkan.

– Sajnos nincs nálam víz. De ne aggódj, mindjárt kérünk valakitől!

Felállok, odalépek egy nőhöz, aki elhalad mellettünk.

– Kérem, hölgyem! Esetleg van önnél egy üveg víz? Az a kisfiú ott szomjas.

A nő egy vállrándítással halad tovább.

A férfi, akit ezután megszólítok, ugyanígy tesz.

Megnyugszom, amikor a barátnőmet látom közeledni. Majd ő segít!

– Szia! De jó, hogy jössz! Nézd, az a kisfiú inni kér! Van nálad víz?

Lekicsinylőn néz rám.

– Jézusom – hányja ki a szót. – Most mit játszod itt a szentet? Undorító, hogy úgy teszel, mintha érdekelne.

A forró levegő a tüdőmben reked.

– De én tényleg segíteni szeretnék neki – mondanám, de már nincs kinek.

A barátnőm hangosan, gúnyosan kacagva megy tovább az úton.

Visszafordulok a padhoz, de a gyerek már nincs sehol. Idegesen nézek körbe, hátha megpillantom, de eltűnt. Nem tudtam segíteni.

El kell hagynom a várost.

Végigsietek a járdán, egyik sarok után jön a másik, már majdnem futólépésben haladok.

– Hát te meg hová sietsz? – hallok meg egy hangot a hátam mögül.

– Ki kell innen jutnom! – felelem, bár nem ismerem a férfit, aki közben mellém ér.

Hangosan felnevet.

– Innen nincs kiút! – kiált rám.

– Kell, hogy legyen! Ez maga a Pokol!

– Miért, mi más lenne?

Elrohanok. Ott hagyom a hangosan kacagó férfit.

Kiérek a városból.

Nincs fa. Nincs erdő.

Nincs megnyugvás.

Ne!

Csak ezt ne!

Lekapom a fejemről a VR-szemüveget és szó szerint kirontok a szobából.

A gyerekek a férjemmel együtt összehúzott szemöldökkel néznek rám.

– Mi a baj? Ennyire rémes volt? – ölel magához Zoli.

Bólintok.

– Te mit láttál? – kérdezem Lottimat, mert előttem ő próbálta ki ezt a szobát.

– Pókokat! – nevet hangosan. – Rengetek pókot!

Visszapillantok az ajtóra.

Egy, nulla, egy.

– Menjünk innen – mondom komolyan. – Ez a legrémesebb álom, amit valaha láttam.

Kilépünk a szabadba.

– Hófánkozzunk! – kiált Lili, és már rohan is a pálya felé. Lotti is követi, mi pedig lassan sétálunk utánuk.

– Csúszunk mi is? – mosolyog Zoli, de én a fejemet rázom.

– Inkább csak leülök egy fa alá.

Résnyire szűkült szemmel méregeti az arcom, miközben elhelyezkedünk egy terebélyes lombkorona árnyékában.

– Jól vagy?

Bólintok.

– Most már igen – felelem, pedig minden agysejtem üvöltve tépázza a koponyámat:

„A nagy testvér létezik!”

 

 

 

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…