Korcs vagyok, mert annak születtem,
Gödörben tengetem életem.
Ez nem élet, csak tengődés,
Bízok, hogy lesz itt még földrengés.

Már tudom, a sorsban hinni kell,
Nem harcolhatok a dzsinnekkel.
Ember éli, mi meg van írva,
Befolyásolni nincs hatalma.

Érdekes, hogy csak rossz dzsinnekkel
Találkozgatok, jószerivel.
Ők nem engedik meg, hogy legyen
Önbecsülésem, jó életem.

Mifelénk nem laknak jó dzsinnek,
Engem nagy ívben elkerülnek.
Tán nincs szükségük nyomorékra,
Egy harcképtelen mihasznára.

Bölcs vagyok ma már annyira, hogy
Belássam az élet rövid, fogy.
Én már gödörből ki nem ugrok,
Remélem, hogy fel sem támadok.

Úgy látom, a gödör mélyül,
Senkit nem várok segítségül.
Látom már, nem jön erre senki.
Mások szemében vagyok; senki.

Esti alkonyat visszfényében,
Nem látom a jövőt; ekképpen.
Körmöm is elkopott… még ássak?
Minek? Nincs értelme a mának.

Vecsés, 1999. április 18. – Kustra Ferenc