Február végén, ahogy a fagy görcsös szorítása engedett, mi már fent voltunk Emmával, a
kedvesemmel a hegyi kilátóban. A tavasz születését vártuk. Még a vajúdás el sem kezdődött, de mi
minden héten feljöttünk ide. Jelen akartunk lenni a születés minden pillanatánál. A piszkos
hókupacok már eltűntek, a fagyott rögök kiengedtek, sár borított mindent. Lent a völgyben a barna
hátú szántóföldek még aludtak, goromba szél száguldozott felettük. A domboldalakon kopasz fák
álldogáltak. A tél, barátjával a jeges széllel, végig rabolták a tájat, a gazdag ősz valamennyi
pompáját elvitték. Vigyétek csak a rablott holmit, a természet képes minden évben újjászületni. A
közeli bokrokon látni már a duzzadó rügyeket, az ibolyabokor egérfül nagyságú levélkéit. De
meddig kell még várni, amíg újra zöld lesz minden, színes virágok borítják a hegyoldalt, meddig
kell várni a madarakra, méhekre. Sokat, egészen addig, amíg a fecskék be nem jelentik a tavasz
érkezését, megszületését. De addig is minden pillanatban történik valami és mi ezt látni szeretnénk.
Most az egyetlen kincsnek a langyos napsugárnak kell örülni.
Egy padra telepedtem le, arcomat a lágyan simogató napfényben fürdettem. Félig csukott
szempilláim mögül Emmát figyeltem, aki a kilátó korlátjának támaszkodva a völgyet figyelte, majd
felém fordult. A szél alákapott hosszú, dús barna hajának, könnyű, rózsaszínű sálját hosszasan
lobogtatta, miközben a napsugarak arany glóriát fontak a feje köré. Fent az égen szürke hasú felhők
közeledtek a nap felé. Szerettem volna rájuk kiáltani, állj, álljatok meg, csak egy percet adjatok
nekem, hadd lássam még Emma arcán a napsugarak játékát, hajának aranyfényű csillogását.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…