A szomszédok összefutottak a hírre. – Ki talált rá? Mióta ült ott? Tényleg a kezében volt? Akkor leveszik a cégért? – sutyorogtak.

Hogy hogyan történt az eset, azt csak a fenyőn felette fészkelő rigó tudta elénekelni. Naphosszat mantrázta, szüntelenül.

Társkeresés mézes módra – kezdte trilláját rigó módra.

Kőhalmi Eszter hintaszékében mézeskalácsszívet szorongatott, s a kellemes ritmus fahéjillatú szellőt hozott,

mosolyogva lábával néha-néha meglökte magát, és a mézeskalács visszamosolygott reá,

a tükörben láttam Eszter arcát, haláltusáját, és éles szememmel láttam az asszony utolsó gondolatát,

lassan öt éve már, hogy estéi egyedül teltek, s a régmúlt idők emlékei a mézes által megelevenednek,

arcáról a tükör mesélt, mesélt, és én most továbbadom, amit ő fiatalon megélt:

A legtöbb kamasz már hetekkel korábban lázasan készül erre az eseményre. De Eszter más volt. Ő nagyot nyújtózott kinőni készülő ágyában. A tél túlságosan elnyúlt, és a komor napokon alkotásvágya is lanyhulni kezdett. Az iskolában csak becsületből teljesített jól, ő művészi képzeletében akart kiteljesedni. A szabadság és a festés nála egyméretű cipőben járt. A falakon színes fényben pompáztak pasztell festményei. Ezekre az alkotásaira, melyek egy-egy pillanatnyi benyomását tükrözték, felettébb büszke volt.

Füleivel lassan érzékelni kezdte a kintről beáramló zajokat. Édesapja már talpon. Felszivárgott a szobája alattiműhelyből a tálak koccanása, tepsik mély döngése, amint nekicsapódtak az ezeréves tűzhelynek. Szimata fenséges illatot fogott. Orrába láthatatlanul táncolt be az ismerős aroma, amely születésétől fogva társa az életben. A méz, a fahéj keveréke belengte az egész ház auráját. Szerette az otthonát, ahol még a függöny is mézillatú volt. De ma sem tudta ünneplőbe öltöztetni a szívét. Egy dologra vágyott, hogy apja ma is odaadja saját, kézzel készített ajándékát.

Esztert édesapja nevelte fel, mióta édesanyja…, de erre nem szívesen gondolt. Próbálta kifesteni magából a negatív érzelmeket, de se festéket, se ecsetfogást nem talált rá, hogy viszonyukat körvonalazza. Miért is ünnepelné önfeledten születésnapját, mikor az, aki a világra hozta sosincs vele?! Csak a mély, sötétszürke lyuk, ami helyette tátong megmagyarázhatatlanul. Néha látja magát a szélén egyensúlyozni a sorsot kísértve. Már-már ingása zuhanásba hajlik, amikor ott a kéz, hogy visszatartsa. Édesapja keze. A kéz, ami mindig a biztonságot jelentette neki ebben az ingoványos világban. A kéz, amely nem a durvaságáról volt híres, hanem a finomságáról. A kéz, amely sokszor szavak, pillantások, összekacsintások, ölelések, vállveregetések formájában jelent meg.

Nyerítésre lett figyelmes. Kiugrott az ágyból és félrehúzta a függönyt. Végre megérkezett a Bécsből rendelt fűszerszállítmány! A szél meglebbentette az ódon cégért, amely finoman nekiverődött a ház falának. A járókelők már messziről láthatták a cirádás táblát, rajta a művészien megformált betűket:

Kőhalmi Benedek  Mézeskalács mester

Eszter leszaladt apja műhelyébe. Neki természetes volt, hogy a kilincs fogója mézeskalács alakú. Ezt még dédapja kovácsoltatta.  Generációkon keresztül mindig volt valaki a családban, aki továbbvitte a mesterséget. Az avatatlan szem úgy érezné, meseországba csöppent.  Mindenhol mézeskalács, többféle technikával készítve. A tojáshabbal rajzolt, írókázott mesterművön át kakaós folyadékkal bevont barna színű kalácsokon keresztül piros szívek, huszárok, lovak, babák sorakoztak a polcokon. Hogy még különlegesebbek legyenek, apja különféle magvakat, szezámmagot, mandulát, diót, mogyorót nyomkodott beléjük. Az asztalon lisztes mézeskalács szaggatók és ütőfák sorakoztak. Az apa ebben a mesterségben élte ki kreativitását, mindemellett kenyerét is ezzel kereste a kétfős családnak.

Amint az apa megpillantotta műhelyébe belépő lányát, összecsapta két férfias, lisztporos tenyerét. A levegőbe mint vulkán hamuja szállt fel a fehér por. Majd kibújt fehér kötényéből, gondosan a fogasra akasztotta, és az asztalfiókba nyúlt. Onnan zizegős papírba csomagolt ajándékot húzott elő. Eszter elmosolyodott, tudta, hogy idén is megkapja az év legkedvesebb ajándékát. A vitrinben időrendben őrizte az előzőeket. Mind a tizenötöt.  Az első születésnapjára apja mosolygós pólyás babát formált mézeskalácsból. Két évesen babahintát, három évesen mézesbabát sütött neki. Amikor Eszter festeni kezdett, apja elkészítette neki a lány egy pipacsos mezőt ábrázoló pasztellképének fahéjas-gyömbéres mását. Tizennégy évesen, mikor az anyja hiánya egyre jobban kezdte gyötörni, egy ánizsos mézeskalácsot sütött neki anyja egy mosolygós lánykori portréjáról. „Legalább az emlék szépítse meg a múltat”- gondolta az apa.

Eszter szép lassan csomagolta ki a tizenhatodik születésnapjára kapott ajándékát. A doboz fedelét leemelve élete legszebb piros színű mézeskalácsszívét látta meg. Aprólékos díszítése csipketerítőhöz hasonlított. A szív közepén kis tükör csillant meg, körülötte szöveggel:

„Mondd, mit látsz, mit látsz a tükrömben?”

-Eszter, Isten éltessen sokáig- szólalt meg az apa. –  Ezt a szívet emlékeztetőül kapod, hogy mindig vigyázz a saját szívedre. Az érzések sokszor csalnak kelepcébe, a valódi szerelmet nem könnyű felismerni. Ha össze akarod majd kötni valakivel az életed, tedd próbára ezzel a mézessel. Add a kezébe, és várj, vajon mit fog mondani. Ha kedvedre való a felelet, ne késlekedj, de ha bármi kétséged is van, menekülj! A tükör segít eligazodni abban az útvesztőben, amiben én sajnos egykor eltévedtem.

Eszter közkedvelt lány volt a kisvárosban. Nem egy fiú kezébe adta a szívet, hogy próbára tegye őket. Sikertelenül. A próbát egy sem állta ki. Egészen addig, amíg apja egy segédjének át nem nyújtotta a szívet, mert megtetszett neki a fiú játékos kreativitása, kitartása. Ránézett, forgatta a mesteri művet, és szeme a szövegen akadt meg. Engedelmeskedett a kérésnek.  „Mondd, mit látsz, mit látsz a tükrömben?” A válasz meglepte Esztert.

-Téged látlak, szépséges Eszter! – mondta, és ez volt a valóság. A falon mögötte ugyanis ott lógott a lány arcképe, amit Kőfalvi mester helyezett el a műhely falára. Eszter kacagott, kikapta kezéből a mézeskalácsot, és kiszaladt a műhelyből. Attól a pillanattól kezdve egymásnak voltak tükrei. Egymást helyezték maguk elé, önmagukon túllátva a másik akaratát keresték minden pillanatban.

Eszter feltápászkodott a hintaszékből, de abban a pillanatban ájultan rogyott vissza abba,

mikor rátaláltak, arcán már megkövült a mosoly, vékony hajszálát a szél birizgálta, ráncos kezében a tükrös mézest szorította,

onnan már soha senki ki nem tudta venni – halkult el az énekes vándormadár hangja, s hallani, ahogy dalát újrakezdi, újrakezdi…

Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva…