Rigó Réka reggeli éneke jelezte, ideje elkezdeni a délelőtti foglalkozást. A jóságos Bagoly Béla bácsi így hát leszállt az Erdei Játszóház közepén álló tölgyfa egy alsó ágára, és gallyakból tákolt foteljében kényelmesen elhelyezkedett. Előszedte vastagkeretes szemüvegét, és felhelyezte nagy narancssárgás szemeire.  Tollfüleit hegyezni kezdte, hogy meghallgassa a kerti-tavi-erdei-mezei-házi gondolatokat. A nagyobbak már tudtak írni, a kicsik rajzzal készültek.

-„Otthon. Álomotthon.” –hangzott el a cím Béla bácsi horgas csőréből. Tekintete végigsuhant az izgő-mozgó kicsinyeken. De tollazata kezdett felborzolódni, és nagy szemei még jobban kikerekedni, amikor látta, hogy Tapsi Laci fülét- farkát behúzva lapul meg a fűben, Oroszlán Szonja fogát fájlalva kéri felmentését, Egér Endre félőn kandikál ki az odúból, Légy Lóri ideges táncával inkább felhívja magára a figyelmet, mintsem leplezné. Csupán Hangya Hanna emelgeti jobb mellső lábát.

Béla bácsi rögtön átlátott a szitán, de nem akart ünneprontó lenni, ezért a mindig szorgos Sün Samut szólította, aki a felmelegített avarból lassan mászott elő, egyik tüskéjére szúrt kerti feladatával. Sün Samut mindenki félénk, zárkózott állatnak ismerte, így alig várták, hogy kicsit bepillanthassanak a lelkébe. Miközben Sün Samu nekitámasztotta falevélre írott leckéjét a tölgyfa odvas törzsének, hogy az erdők nyelvén elmondja gondolatait, Hangya Hanna csalódottan dugta fejét az uzsonnamorzsájába. – Pedig mennyi szépet tudtam volna mondani én, aki a hangyaanyakirálynő közelében élek! Egész este ezen dolgoztam…

Sün Samu nagy levegőt vett, és izgalmában szinte egy szuszra hadarta el fogalmazását cérnahangon: „Az otthon. Ott ahol sünmamámmal, sünpapámmal és süntesóimmal együtt ébredek. Ott ahol a reggeli rovarunkat egy friss gyümölcsszelettel a mamám teszi elénk egy harmatos vastag fűszálra. Ott ahol a tálkámban van mindig friss víz. Ott ahol az avarban szabadon játszhatok a félelmetes kutyák nélkül. Ott ahol tüskéimből egy finom emberkéz gondosan kiszedi a bőrömet bántó élősködőket. Ott ahol csillogó gyerekszemeket látok mókás, kedves kinézetem miatt. Ott ahol nem leselkedik rám veszély, különben úgy összegombolyodom, hogy tüskéim minden oldalról védelmet nyújtanak, és ha kell, sebeznek. Ott, ahol merek téli álmot álmodni. Ez az én Otthonom. És ha majd felnövök, és elhagyom a családi fészket, avarról avarra, hegyen-dombon keresztül új utakon járva süncimborákkal, sünlányokkal találkozva nekem is lesznek sünkölykeim, nekik is megépítem ott és olyanra a fészket, amilyen egykor nekem is az otthont jelentette.” A közelben ülők láthatták, hogy Samu rajzzal is díszítette gondolatait: a színes avarban sünkölykök labdáznak egy hatalmas paradicsommal. Sün Samu összehajtogatta falevélfüzetét, mellső lábával felszúrta tüskés hátára, és megkönnyebbülve mászott vissza a kihűlt avarba.

A játszóházban itták az érzékeny süni szavait. Tapsi Laci szeméből egy könnycsepp gördült ki, és irigykedve nézett Sün Samura. Tapsi Laci otthonát sajnos erdőtűz égette fel, amelyben eltűnt édesnyúlanyja is… Béla bácsi tudta ezt, és szívből sajnálta a kis ugribugrit. Elgondolkodva nézett a többi kicsiny állatra. Vajon ők miért féltek elmondani véleményüket? Lustaságból, tudatlanságból, netán nem tudják milyen egy meleg otthon? Az erdei órára, a Napra nézett. Állásából látta, ideje a játéknak, ezért szárnyait kitárva tompa hangon tanította meg a kicsinyekkel az aznapi bölcs mondást: Uhu-uhuuuu-uhuu!,ami annyit tesz:  Ott az otthon, ahol a szeretet! Ezzel a délelőtti foglalkozás véget ért, és az erdő állatai önfeledt bújócskázásba, cicázásba kezdtek.

Bagoly Béla bácsi jutalmul egy kukacos piros almát gurított Sün Samunak. Azt már csak éjszaka látta éles szemével, hogyan osztozott meg rajta Tapsi Lacival a süncsalád otthonos avarában.

 

Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva…