Ahogy egy gyermek világra jön…

A 24 éves asszony épp akkor hozta világra elsőszülött gyermekét, amikor a román lovasság az egész Nyírséget megszállta. Az előrenyomulást a Székely Hadosztály sem tudta megállítani. Az 1919-es  magyar-román háborúban a megszállás idején a polgári lakosság elleni atrocitások sem maradtak el. Román katonák elfoglalták a tetszetős, jómódú nyírbátori, Szentvér utcai portát, és 1919. április 27-én a vajúdó nő ágyánál a románok a férj fejéhez fegyvert fogva nézték végig, ahogy egy gyermek világra jön. Rettegés és félelem látszott mindenki szemében. Az asszony félt a szüléstől, a bába félt a terrortól, a férfi féltette a családját. Ilyen körülmények között született meg Divinyi Karolina és Hadházi István elsőszülött lánya, Hadházi Ida. Vér és könny, testi kínok, lelki terror között. Egyenruhás idegen katonák előtt sírt fel először, s talán utoljára. Nekik csak egy újabb jövevény, nekem a példaképem. Neveltetését meghatározta a mindenkori körülményekhez való alkalmazkodni tudás, de elveihez a sírig ragaszkodó, azt soha meg nem tagadó család légköre, amelynek alapját a keresztyén hit és a mélyen gyökerező magyarságtudat adta. Noha Karolina még négy gyermeknek adott életet, név szerint Pál, Katalin, Etelka és Ilona, úgy tartják, hogy szívét ezekben a fegyveres órákban olyan sokk érte, amelyet már soha semmi sem tudott megerősíteni.

 

Édesanyám, legyen szíves!

15 évvel később, 1934-ben a már nagylánynak számító Iduska a testvéreivel játszott a tágas nappali díszes mintázatú szőnyegén. Palika papírkatonákat pakolgatott egymás mellé, Katóka a kerámiamadarat próbálta fütyülésre bírni, Etelka és Icuka pedig hol a diópergettyűs búgócsigával, hol a kukoricaszárból készült hegedűvel bíbelődött. Nagycsaládos házhoz méltóan teljes volt a hangzavar.  Iduska szerette testvéreit, nem volt terhére a gyerekkacaj és a nyafogás sem, de többször rosszallóan nézett a tükörbe, és konstatálta pattanásos bőrét. Az egyébként felettébb csinos lány szégyellte az alabástrom bőrén kirívóan éktelenkedő pöttyöket, amire hatásos gyógyír volt a kis tégelyben árusított, ám épp kifogyóban levő roppant büdös patikaszer.

A tágas nappaliból nyílt a vendégszoba, hatalmas tíz személyre bővíthető étkezőasztallal, a hozzá illő tálalószekrénnyel, néhány fotellel, s egy vitrinnel, benne monogramos- címeres ezüsttárgyakkal, herendi porcelánnal. Hogy Iduska tanulás iránti vágyát is kielégítse, pár percre beült a kényelmes fotelbe, hogy megtanulja a másnapra feladott memoritert, A füstbe ment tervet. Az agya szivacsként szívta magába a polgári iskolában tanultakat. Legfőbb vágya volt, hogy az iskola elvégzése után tanítónő lehessen. Szívére azonban neki is fokozottan kellett ügyelni, mert az orvosok szerint e fontos szerve nagyobb az átlagosnál, és nem biztos, hogy a felnőtt kort egyáltalán megéri. A vendégszoba alkalmas terep volt hát a pár percnyi csendes elmélyülésre, és közben szemmel is tudta tartani játszadozó testvéreit.

Iduska vékony, sápadt édesanyja a konyhában szorgoskodott, és mivel a cseléd hazautazott rokonlátogatóba, ő akarta elkészíteni az egészséges zöldfőzeléket, valamilyen húsfeltéttel. A sütés-főzés soha nem esett nehezére, de a kamrába tekintve gyorsan felmérte, hogy délelőtt el kell szaladnia a piacra. Elköszönt gyermekeitől, és még hallotta, amint Iduska szégyenlősen utánakiált:

  • Édesanyám, legyen szíves hozzon nekem az arcomra krémet a patikából, fogytán van! Köszönöm szépen!

A délelőtt gyorsan repült. Iduska nemcsak a verset tanulta meg, hanem már a német leckét is megcsinálta, és nem győzött felelgetni testvérei egyre türelmetlenebb kérdéseire, s elvonni a figyelmüket a várakozásról.

  • Édesanyánk biztosan nem kapott valamit a Fűszer-Csemegében, vagy épp összefutott egy régi ismerőssel. Gyertek, addig is terítsük meg az asztalt!

Ám ekkor hallatszott, hogy valaki kivágja a kertkaput, és dörömböl a bejárati ajtón:

  • Iduska, Iduska, gyere gyorsan, édesanyád összeesett az utcán, nincs magánál!

A járókelők elmondása alapján a fiatalasszony megszédült, és már rogyott össze a lába, amikor egy ismeretlen férfi hátulról elkapta. Így halt meg Divinyi Karolina 39 évesen, hátrahagyva egy szerető férjet és öt kiskorú gyermeket.

És így lett Iduska nagymamám 15 évesen anyjuk helyett anyjuk, mert dédapám nőre soha többet nem vetett szemet. Szerencsére a nagyszülők igyekeztek besegíteni a mindennapos teendőkbe, már amennyire fizikailag képes egy olyan szétrepedt szívű nagymama, akinek saját lányát kell idejekorán eltemetnie. Iduska segített a háztartásban, nevelte a kicsiket, virrasztott betegágyuk fölött, és a megváltozott családi háttér miatt szép lassan adta fel az álmát, hogy tanítónő legyen. Közben vívódott, tipródott, küzdött lelkiismeretével. Mert mi lett volna, ha akkor nem gyengeszívű anyja megy a patikába, hanem ő maga?! Ha ő vásárol ebédrevalót, ahelyett hogy a leckéjét tanulja a kényelmes fotelben, és felügyeli a gyerekeket?!  Éjszakánként nemcsak a testvérei sírását és anyahiányát kellett enyhítenie, hanem örökösen visszatérő rémálmaival is szembe kellett néznie. Folyton kísértette a kép: édesanyja a föld alatt véres ököllel veri a lezárt koporsófedelet, és rimánkodik, hogy eresszék ki a veremből. Sokszor izzadtan, ziháltan riadt fel ágyában, és még évekig saját magát okolta a tragédiáért. Segített, jót tett, ahol csak tudott. Vezekelt.

 

Szabolcs aranya…

Ez idő tájt, a 30-as években történt az a nagy beruházás, amely közel hetven évig anyagi jólétet biztosított a családnak. Nyírbátor és Nyírgyulaj között hatalmas termőföld terült el, amely a Hadházi család örökségéhez tartozott. Itt éltek Iduska nagyszülei, hatalmas birtokon gazdálkodtak. Az ottani homokos talaj mindig is kedvezett az almatermesztésnek, és abbéli reményben, hogy a termés hasznából profitálni fognak talán még a dédunokák is, Iduska apja 600 almafát ültetett. Gondosan kiválasztotta az almafajtákat, és a kor legnemesebb típusaiból vásárolt. A jonatán, delicsesz, húsvéti alma, birsalma és aranyparmen éppúgy megtalálható volt a palettán, mint a csörgő vagy a vajalma. A területet okosan diófával és szúrós akáccal ültette körbe, jó sűrűn, hogy a behatolástól elmenjen a kedve állatnak – embernek. Minden egyes, saját maga ásott gödörnél imát mondott, melyben bő áldást kért a Jóistentől, és csak remélte, hogy szavai meghallgatásra találnak, és Szabolcs aranya valóban aranyat hoz.

 

Iduska, megígéred…?

1935-ben, 16 évesen Iduska keresztanya lett. Néhai édesanyja nővére, Divinyi Ilona és annak férje, Tóth András kérte meg arra, hogy a keresztségben vállalja el ezt a nemes feladatot. Így lett négy kistestvére mellett egy keresztlánya, Évike. Mivel a család Nyíregyházán élt, többször vendégeskedtek egymásnál, és a kapcsolat egyre szorosabbra fűződött. Hogy miért rá esett a választás? Mert hite, kitartása, életkedve, bölcsessége már fiatalon példa lett nemcsak a családtagok, hanem a távoli rokonok, ismerősök, szomszédok körében is. Ráaadásul Divinyi Ilona volt az, aki nővére, Karolina halála után felkarolta a félárva gyerekeket. Különösen Iduskát kedvelte, gyakran vitte haza magukhoz, szép ruhákba öltöztette. Ilona egyszerre lett Iduskának nagynénje, barátnője és bizalmasa. Gyakran tologatták Évikét babakocsiban Nyíregyháza utcáin, mellettük pedig ott rollerezett a nagyobbacska Pista, Ilonáék elsőszülött kisfia. Egy ilyen séta alkalmával ígértette meg Ilona Iduskával, hogy ha valami baj történne vele, gondját fogja viselni gyerekeinek.

  • Iduska, megígéred, hogy soha nem hagyod magára a családom? Ha nem leszek, ott állsz majd mellettük a nehéz időkben?

Iduska értetlenül állt a sétányon, de ígéretét adta a szokatlan kérésnek. Hogy mi vezette Ilonát erre a tettre, nem tudni, de valószínűleg sokat gondolt nővére, Karolina hirtelen, tragikus halálára, mélyen megrendítette a megtört szívek látványa, és érzelmi biztonságban akarta látni családját egy hasonló, nemvárt eseményben.

  • „Ilona férje, András, a Ludovica Akadémián végzett katonatiszt, talpig úriember, aki jómódot, tiszteletet, szeretetet ajándékoz nap mint nap családjának. Mi baj történhetne egy ilyen fiatal, szeretetteljes családdal? Hát nem sújtott le már Isten a Divinyiékre? Ilona egészséges, 27 éves nő, hogy juthat eszébe ilyen gondolat?!” – cikáztak a kérdések Iduskában, és a szíve összeszorult.

Pár héttel később egy férfi feleségét ölében tartva lélekszakadva szaladt át a kórház kapuján. Tóth András volt a férfi, Ilona a nő. Akkor már eszméletlenül feküdt, holt sápadtan, férje karjaiban. Az ügyeletes orvos kérdéseire a férfi csak annyit tudott mondani, hogy kétéves gyermeküket dobálta a magasba, közben mondókákat szavaltak, énekeltek, és egy dobásnál Ilona megszédült, még épp el tudta kapni Évikét, de aztán ájultan esett össze. Úgy szaladt át apja dolgozószobájába segítségért Pista, a nagyobbik.

Hiába a gyors közbelépés, az injekciók, Ilonka életét nem tudták megmenteni. Elpattant egy ér a nyakában. Játék közben veszítette el két kisgyermek az édesanyját, férj a feleségét, félárva a bizalmas barátnőjét, és így temette el idős édesanya immár második lányát, és lett 7 félárva unokája. És a gyászév letelte után így lett Iduska 18 évesen Tóth András felesége, keresztlányának nevelőanyja. Vagy máshogy fogalmazva, a hét unoka közül kettőnek a legidősebb unoka lett a nevelőanyja – ígéretét betartva.

 

 A társasági nő

A nyíregyházi évek gyökeresen megváltoztatták Iduska életét. Hamarosan két kisfiúnak adott életet: 1938-ban Ferenc, 1939-ben Gábor született, akit otthon csak Bandikának hívtak. Férje minden földi jóval elhalmozta családját. Iduska mellé bejárónőt fogadott, a gyerekek mellé nevelőnőt. Szerette, megbecsülte feleségét, aki a bajban nemcsak neki volt támasza, hanem előző házasságából született gyerekeinek szerető, gondoskodó, új anyukája. Ebéd nem múlt el úgy, hogy kézcsókot ne kapott volna Iduska, aki a kor divatja szerint a legszebb ruhákat, ékszereket viselhette. Fésülködőasztalán a legfinomabb parfümök, arckrémek sorakoztak. Frizurájáról fodrász gondoskodott, aki mindennapos volt a házukban. Mivel férje a Ludovica Akadémián végzett leventeoktató és városi főparancsnok volt, gyakoriak voltak náluk a tiszti vacsorák, amik gyakran partikkal végződtek. Ezeket a vacsorákat Iduska szervezte, aki humorával, kedvességével, közkedvelt személy lett az új, úri társaságban. Így lett a félárva, testvéreiről gondoskodó kislányból igazi társasági nő. Úgy, hogy 20 évesen 37 éves férje oldalán volt négy félárva testvére, két nevelt, és két saját gyermeke.

 

Ilyen is lehet egy mozaikcsalád

A mai mozaikcsaládokról halomnyi szakirodalmat természetesen nem ismerő Iduska úgy igazgatta családját, ahogy a szívéből áradó szeretet diktálta. A fészek melegét –anyagi helyzettől függetlenül – ő, a nő adta. Nem fáradt bele a négy gyermek szeretetteljes nevelésébe, különbséget nem tett közöttük, ezért volt az, hogy Évike és Pisti is „anyukának” szólította, és Feri és Bandi számára – majd csak jóval később, 15 éves korukban -, egy szomszéd kotnyeles megjegyzésének köszönhetően derült ki, hogy Évike és Pista nem édestestvéreik. Mivel jó szellemben nevelkedtek, és a féltékenykedés, gőg, harag, sértődöttség nem szerepelt náluk mint gyakori jellemhiba, továbbra is testvéreknek szólították egymást, és testvérként is viselkedtek egymással. Nem érezték magukat becsapva, és nem hibáztatták szüleiket az „eltitkolt igazság” miatt.

 

Egy marék arany

  1. szeptember 1-jén kitört a II. világháború. A magyar hátország ugyan 1944 előtt nem érezte a valódi háborúskodást, katonaemberként Tóth András házában mindennaposak voltak a térkép előtti találgatások, tiszti összejövetelek, spekulációk. A hadigazdasággal Magyarországon nőtt a termelés, csökkent a munkanélküliség, és a családok életkörülménye sem romlott vészesen. A jegyrendszer bevezetésével sokáig zavartalanul elégítették ki a lakosság igényeit. Iduska nem győzte az ajtót nyitni az egyenruhás vendégeknek, és elmagyarázni gyermeknyelven ennek okát az apróságoknak. Ferike édesapja iránti tiszteletből különösen érdeklődött a katonai élet iránt, kívánságára neki már ekkor katonaruhát varratott az édesapja. A háborús évek nagyon lassan teltek…1944 szeptemberében, Tóth András azt a parancsot kapta, hogy századával nyugatra induljon. Mivel úgy gondolta, családja ott van a legnagyobb biztonságban, ahol ő maga is van katonáival együtt, tervet eszelt ki. Tisztában volt vele, ha a családját nem menekíti ki Nyíregyháza városából, mindannyian a közelgő front áldozatává válhatnak. Gyorsan kellett cselekedni. Legjobb lovaikat befogatták, Iduskával összepakoltak mind a három gyereknek több váltás meleg ruhát a közelgő télre való tekintettel, meleg takarókat, a piros bödönben zsírt, nagy ládában cukrot, jópár napra elegendő élelmiszert. András Iduskának vastag pénztárcát adott a kezébe. Majd az ékszeresládába nyúlt, és abból a legértékesebb drágaköves arany karkötőt, nyakláncot, medált, brosstűt, fülbevalót válogatta ki, és így szólt feleségéhez:
  • Anyucikám, ez itt életet menthet, az arany nagy úr. Ha szükségét érzed, ne hezitáld elajándékozni, elcserélni, felajánlani. – Majd Iduska markába tette, és férfiasan összeszorította két kezével. Ezt meglátva a 6 éves Ferike előugrott, és így szólt:
  • Ne tessék félteni édesanyámat, én majd mindentől megvédem! – és kicsi karján büszkén megfeszítette bicepszét. Mindenki mosolygott, mert köztudott volt a családban, hogy Bandika volt a vakmerőbb kettejük között.

Ezután kiválasztottak egy hűséges, megbízható, fegyverrel felszerelt leventeoktató katonatisztet, aki a későbbiekben a szekeret hajtotta. A terv az volt, hogy Nyugat felé kimenekülnek az országból. A család nem vált ketté: Iduska a katonával és a szekérrel együtt indult el férje századával nyugatra, a hosszú útra. Pistát elvitték Nagykállóba, hogy az ott élő nagymamával vészelje át a háborút. Így kezdődött el a 25 éves Iduska és az 5, 6, 10 éves gyerekek több hónapon át tartó menekülése – férje és csapata oltalmában.

 

Paradicsomleves, lótrágya, misztérium

Az András által készíttetett echós szekér domború tetőszerkezete, a gyékényből font ponyva, az eső és nap heve ellen is védelmet nyújtott. A hideg téli éjszakákon és nappalokon pedig a szalmaágyakban összebújva, több réteg ruhát magukra szedve, a dunna alatt melengették egymást.  Összesen nyolc hónapot töltöttek el így a szekéren. Úttalan útakon vándorolva, falut, várost inkább elkerülve. Fürödni csak nagy ritkán tudtak, amikor egy-egy jóravaló és kevésbé gyanakvó ember hajlandó volt meleg vízzel és szállással megkínálni őket. Azt is csak az istállóban.

Több szekérrel társulva, karavánban menekültek. András és csapata jóval előttük menetelt. Iduska hol a bakon ült, hol hátul a gyerekek között. Egyszerre kellett bátornak, okosnak, erősnek és gondoskodónak lennie. Hiába lapult a bak alatt a fegyvere, amit nemhogy nem használt korábban, de még kezébe sem vett. Esténként a gyerekekkel együtt mondták el az imát szeretteikért a ponyva alatt, és adtak hálát, hogy együtt lehetnek. De a szerető férj és apa nagyon hiányzott nekik, hisz csak ritkán látták. A tudat, hogy a közelükben van, mégis megnyugvással töltötte el őket.

A több hónapos vándorlás szinte minden napjára jutott egy emlékezetes esemény. Egy ilyen, később is sokat emlegetett eset volt, amikor Ferike már napok óta 40 fokos lázban nyöszörgött, gyógyszer nem hatott. A frontvonal mögött se megfelelő orvosságot, se meleg dunnát, se erőt adó ételt nem tudott édesanyja előteremteni.

  • „Édesanyám, úgy ennék egy kis paradicsomlevest!” – suttogta halkan, erőtlenül. Édesanyja szomorú szemekkel nézett maga elé. Honnan is szerezhetett volna egy tál erőt adó levest?!

Hirtelen orosz katonák állították meg a szekeret, mindenki szemében riadtság jelent meg. Sosem lehetett tudni, hogy gúny, agresszió, közöny vagy szánalom volt a válaszuk a fiatalasszony és a gyerekhad látványára. Egy biztos, megállították a szekeret, valami történni fog. Átkutatták őket. Egymás nyelvét nem értve csak a szemek beszéltek. A katona oroszul kiáltott valamit a társának – nem túl kedves hangon. Pár perc múlva egy bödönből zsírt hoztak kenyérrel, paradicsomlevessel. Iduska örömkönnyek között nyújtotta egy kedves arany karperecét. A kicsi Ferike paradicsomtól piros szájjal aludt el. Igaz, csak pár kanállal bírt enni, de édesanyja tudta, a csoda nem véletlenül érkezett. Hogy Ferikének lement a láza, valóban csodának számított. Egy biztos, onnantól kezdve paradicsomlevest nem ettek úgy, hogy ne gondoltak volna vissza az íztelen, konzerv orosz paradicsomra, amelyben mégis volt valami gyógyító: a nemvárt szeretet.

Máskor futótűzként terjedt a hír: olyan területen kell keresztülmenniük, ahol a nőket nyilvánosan megszégyenítették, bántalmazták, megerőszakolták. Iduska különösen szép és csinos nő volt, barna szeme ugyan már nem úgy ragyogott, szőke haja nem úgy fénylett a háborús körülmények miatt. Kedvező testi adottságai a békeidőkben előnynek, de most kifejezetten hátránynak számítottak. Ekkor találták ki a kísérő katonával, hogy férfiruhákba öltözik, arcát bekenik korommal, és hogy senkinek ne jusson eszébe közelebb merészkedni, lótrágyával dörzsölték be ruháját. A katonatiszt leleménye, hűsége minden egyes alkalommal megvédte a csúf álarc mögött rejtőző szépség becsületét. És amikor már nem volt idő a rituálé elvégzésére, Iduska bebújt a bak alá. A hűséges katonatiszt hivatásból és személyes okokból is óvta a Tóth család minden tagját.

Szép lassan átkeltek a Dunán, túl voltak több betegségen. A tél beköszöntött. A nappalok és éjszakák aggasztóan hűltek. Gyönyörű tornyok látszódtak a távolban. Székesfehérvár tornyai. A lovak baktattak, a szekérkerekek fáradtan nyikorogtak, az emberek hangja – mintha nem is menekülnének –  halk duruzsolásba kezdett. Elfogadták a napi rutint, a szekéren alvást, a gyors pihenőket. A háború óvatosságra, gyanakvásra, de erőtartalékuk mozgósítására, szeretteikért való gondoskodásra, kitartásra nevelte. Mit számított a finom fürdővíz, a tincsek katonás rendje, a csinos lábakon csillogó magas sarkú cipő, a többfogásos ebéd hiánya a frissen vasalt damaszt abroszon! Elemi ösztönként bujkált minden idegrostjukban a túlélés vágya. Majd ha átlépik a határt, és mindent hátrahagynak, akkor talán könnyebb lesz. Egy új világba lépnek. Valahol érezték, hogy ezzel csak áltatják magukat, hiszen Európa-szerte háború volt. De az itt és most olyan fenyegető és kiszámíthatatlan volt, hogy azt hitték, egy képzeletbeli határvonal megkönnyíti az életüket.

1944 karácsonyát a szekéren töltötték. A meleg szoba és a csillogó karácsonyfa a sok szépen becsomagolt ajándékkal immár emlékkép volt. Még egy istállóba sem tudtak bekérdezkedni, hogy az állatok melengessék őket. A szalmaágyra terített dunnán ültek mindannyian összekuporodva, és emlékeztek a karácsony misztériumára. Ünnep ilyen szomorúan meghitt még nem volt az életükben.

 

Gyermek a háborúban

András csapatával, Iduska a gyerekekkel és még néhány menekülő civillel megérkezett Győr-Moson-Sopron megyébe, a nyugati határhoz. Január lévén az útak fagyosak voltak, szállingózni kezdett a hó is. Sejteni lehetett, hogy a határátlépés nem lesz gondtalan, de ekkora zűrzavarra nem számított senki. Az óriási kavarodás rossz előjel volt. Érzésük beigazolódott, nem várt esemény következett. Az orosz katonák fegyverrel álltak lesben. Belágereztek minden érkezőt. Ez azt jelentette, hogy az embereket – férfiakat, nőket, gyerekeket, katonákat – mind összetereltek egy területre. Aki szökni próbált, azonnal lelőtték.

Sem nekik, sem az állatoknak nem volt elegendő ennivalójuk. A gyerekek nyűgösek, a lovak fáradtak, éhesek voltak. Bandika pedig nagy állatbarát hírében állt. Az ő 5 éves agyával a háborút is máshogy értelmezte, mint a nagyok. A hűséges, lesoványodott lovakért mindent megtett volna. Az orosz katonáknál látott némi zabot, abrakot, szénát. „Miért ne szerezhetne tőlük Hórának és Szőkének?” – gondolta. Egy óvatlan pillanatban, amikor a katonák egymással, édesanyja pedig a többi gyerekkel volt elfoglalva, a fagytól kemény földön kúszni kezdett, egyenesen az orosz csapatok táborhelye felé. Maga sem gondolta, hogy ennyit kell küzdenie egy marék szénáért. Néha hátra-hátra pillantott, és megnyugodott, amikor szeme kiszúrta az echós szekér viseltes ponyváját. Iduska körbenézett. Bandikát nem találta. Futott a többiekhez, hátha valaki látta, de mintha bottal ütötték volna a nyomát. Könyörgött a kísérő katonának, induljon, keresse meg kisfiát. Látszott, hogy a katonatiszt elsápad. Ha a területet elhagyja, rögtön lelövik. Ha nem segít Iduskának, oda a becsülete, és lehet Bandika is. Körbenézett. Amikor idejét elérkezettnek vélte, fegyverét hátára vetve kaméleonként kúszva indult Bandika keresésére. Tudta, hogy az oroszok bárkire, bármilyen mozgó célpontra is képesek lőni. De csak ment. Sötétedni kezdett, amikor Iduska suttogó hangra lett figyelmes. Két szutykos alak közeledett. Egy nagyobb árnyék, a hátán fegyver, és egy kisebb, piszkos kicsi kezében egy izzadtságtól nedves, meleg, marék széna. Hogy mi védte meg őket, mitől voltak észrevétlenek, és hogy bukkantak egymásra, senki nem értette. A felfoghatatlant pedig nem érdemes kutatni.

 

Életterv áttírva…

Mindez idő alatt a magyar tiszteket és leventéket megfosztották ruháiktól. Levetették egyenruhájukat, csizmájukat, de előtte letépték a fokozatukat jelző csillagukat. Iduska nem látta, hogy konkrétan mit művelnek Andrással. De jól ismerte férjét, és rettegett, hogy ellenáll, ami a biztos halált jelentette. Puskaropogás, kiabálás, sírás mindenhol. Rettegés. Az összes katonát vonatra tették, és Németországba szállították. Andrást is elvitték. A kísérő katonatisztet leszedték a szekérről, soha többet nem látták. A nőket, gyerekeket megfenyegették, hogy ha átlépik a határt, azonnal lelövik őket. Vissza kellett fordítani a szekeret. Iduska egyedül vezette vissza a lovakat, a családját. Vissza az otthonába, a Nyírségbe. Hátul a gyerekek. Furcsa lehetett látniuk, hogy fiatal, szép édesanyjuk hogy változik egyszerre 100 éves riasztó kinézetű nővé. Csak a nagyobbak tudták, hogy el kellett torzítania magát, hogy le ne szedjék őt is szekérről, és el ne vigyék. Valahova. Mi lett volna akkor a védtelen gyerekekkel?

Néhány civil szekérrel összeállva döcögtek át a tél kellős közepén a Dunántúlon, át a Dunán, a Tiszáninnen, Tiszántúlon. A lovak araszolva mentek, éheztek. Éhesek és nyűgösek voltak a gyerekek is. Egy láda kristálycukruk volt még, amit erre-arra, élelemre, ruhára el tudtak cserélni. Egyszer meleg kecsketejre, hogy a lázas, kicsi Bandika meggyógyulhasson a hosszú, téli, próbákra emlékeztető népmesébe illő vándorlásban.

 

Tök, gémeskút és pusztítás

Az echós szekér 1945. április idusán gurult be Nyíregyházára. Hét és fél hónappal ezelőtt pont innen indult el a család, bizakodva. Hiányosan értek vissza, elkeseredetten, és mindenhol rombolást láttak. A kimerült lovak húzta szekér megállt egykor szép polgári házuk bedőlt kapuja előtt. Most rom és korom. A szomszédok gyanakvóan, félve szállingóztak elő. Csak lassan ismerték fel a megviselt külsejű Iduskát és gyermekeit. Elmondták, hogy nyár végén épp idejében indultak el, mert néhány nappal később, 1944. szeptember 6-án délelőtt süvölteni kezdtek a város szirénái. A pincék és óvóhelyek felé vették az irányt. A hírek szerint120 amerikai gép szállt a város fölé, és 15 perces bombázás következtében a pályaudvar, a laktanya, a mozdonyfordító és a fűtőház 700 darab 250 kilós nehézbomba-találatot kapott. Lakóházat ért 30 bomba, közel 400 pedig célját tévesztette. A számos nyírségi bokortanyán felállított gémeskútat ugyanis ágyúnak, a tökföldön termesztett tököket pedig katonasipkának nézték fentről, a gépekről. A pusztításban 80 ember vesztette életét, és közel ezren váltak hajléktalanná. A megrongált házakat a városi rendőrkapitány lezáratta, s rendőri, honvédségi és LÉGO segédszolgálatos járőrökkel őriztette. Iduskáék házát is bombatalálat érte, súlyosan megsérült, és sajnos a járőri munka ellenére illetéktelen kezek szinte a teljes berendezést széthordták…

A háború még tartott, és Iduska nem tudott semmit a férjéről. Szomorú volt belátnia, hogy Magyarország először a semlegességre, majd a háborús helyzet minimalizálására törekedett, de 1944-45-ben a szovjet és német erők ütközőzónájává vált, és szép lassan elveszti a háborút. Házuk tönkrement, férje eltűnt. De ő hazahozta gyerekeit, és fejében új tervnek kellett születnie.

 

Kalapjához nyúlt, méltóságteljesen leemelte…

A nyíregyházi romok láttán Iduska tudta, hogy nincs maradásuk. Se férj, se ház, se élelem. A lovakat befogta, és a bakra ült. A három gyerek hátul a szekéraljban. Alázattal, csendben kuporodtak, összebújva. Iduska a hűséges állatokat egy nagykállói rokon meglátogatása után egyenesen a nagyszülői tanyára vezette, abban a reményben, hogy édesapja és testvérei ott vészelték át a háborút. Hosszú, elkeseredett, lépésben megtett út volt ez a 40 km. Az utolsó néhány kilométert a tavaszi sárban, erdei úton kellett megtenniük, ahol még a farkas sem volt ritka vendég. A szekér kereke zörgött a döcögős úton. Fáradtan, az út piszkát magukon viselve fordultak be a gondos kezekben lévő tanya udvarára. Iduskának nagyot dobbant a szíve. Hálás szívvel nézett körbe, és boldog volt, hogy itt az élet jelét látta. A rendezett kocsiút, az istállóból kiszűrődő hangok, a cseperedő, virágzó almafák látványa boldogsággal töltötte el. Fülét engedte kinyílni a csicsergő madaraknak. A fehérre meszelt házból hangok hallatszottak. Az ajtó nyílt. Iduska édesapja lépett át a küszöbön. Lányát és unokáit megpillantva kalapjához nyúlt, méltóságteljesen leemelte, hálatelt szívvel a földre ereszkedett. Kalapját maga mellé helyezve imát mondott a Jóistennek, hogy családját újra láthatja. Majd a bakhoz lépett, lesegítette leányát, megölelte, és a viseltes szekéraljból egyesével kiemelte a gyerekeket. Mindannyian megmosdottak, és a megterített asztalhoz ültek. Sosem volt még ilyen igaz az asztali áldás:

  • „Jövel Jézus, áldj meg minket, mindennapi kenyerünket, ámen.”

Aztán azt tették, amit hónapok óta nem élvezhettek: megvetett, puha ágyba fekhettek. Aludtak is, egészen másnap délig. Micsoda megnyugvás volt végre a béke és szeretet hangjára ébredni! A legkisebb dologra is rácsodálkoztak: volt friss kenyér, amit a gyerekek dédnagymamája sütött. Volt a lovaknak abrak, amit nagyapjuk készített eléjük. Volt friss tej, amit Katókáék fejtek az öreg Borcsából. Meséltek Katókáék, és meséltek Iduskáék. A gyerekek újra mertek mosolyogni, nevetni, hangoskodni, futkározni, és miután bejárták a hatalmas kertet, és megcsodálták a nagyapjuk által ültetett 600 éppen virágzó fát, az istállóba mentek, hogy hűséges társaikat megetessék. Hóra, az öreg útitárs azonban nem nézett boldogan kifelé az ajtóból, szuszogását nem hallatta, dobbantással jelet nem adott. Hiába hívták, szólították nevén, Hóra! a ló nem mozdult. Szegény pára! Ahogy hazahozta szeretett családját, utoljára még jóllakott, és tisztán, emberéleteket mentve, otthonában kilehelte a lelkét. Ott temették el a tanyaudvaron. Másnap eltemették mellé Szőkét is, Hóra társát. Ment utána, küldetését beteljesítve. Sírjukat körbeállta a tanya apraja-nagyja. Ennél méltóbban embert sem hantoltak el.

 

Köszönöm, hogy megmentették!

A háború hivatalosan is véget ért 1945. szeptember 2-án. Iduska apja, Hadházi István felajánlotta leányának nyírbátori Szentvér utcai házát, amelyben Iduska is született azon a nevezetes éjszakán, hogy ott telepedjenek le. Mivel a tanya szűkös volt ennyi embernek, és az iskolába járás ideje is elérkezett, Iduska elfogadta az ajándékot, és új fészket teremtett az ismerős házban. A régi emlékek megelevenedtek, különösen édesanyja arca jelent meg sokszor a régi falak között. Iduska minden erejét összeszedve meleg otthont biztosított az apa nélkül maradt gyerekeknek. Évike és a fiúk maradtak Nyírbátorban. Iduska édesapja és nagyszülei továbbra is besegítettek a mindennapokban. Legelső teendője az volt, hogy kényelmet biztosítson a gyerekeknek. Mivel a háború idején az oroszok betelepedtek a házba, először a mocskot kellett eltakarítani. Szomorúan látták, hogy a tágas nagyszoba falát kiverték, és istállónak használták. A falakat újraépítették, és nekiláttak a falak festésének, a ház berendezésének, az éléskamra feltöltésének. Iduska szekéren visszatért Nyíregyházára, és házról házra járt, hogy széthordott lakberendezési tárgyait visszaszerezze. Nyíregyházi otthonuk 80%-át széthordták a katonák vagy épp a városlakók. Nem követelőzött, nem vádolt senkit, hanem alázatos hangon kopogott be a szomszédoktól sugallt ajtókon.

  • Jó napot kívánok! – szólt szomorú, de határozott hangon. Tóth Andrásné vagyok a Zrínyi utcából. A háború érkeztével elmenekültem a családommal, és házunkat szétbombázták. Jóravaló emberektől tudom, hogy Önök ebből a házból mentettek ki egy diófa almáriumot. Köszönöm, szépen, hogy megmentették. Szeretném újra berendezni a férj nélkül maradt otthonunkat…

Általában ez volt az a pont, amikor Iduskának nem kellett tovább folytatnia kérését. Szó nélkül kerültek vissza az értékes, megmentett holmik: a biedermayer ágy a gyönyörű fotelekkel, az étkezőasztal a kárpitos székekkel, a díszes tálaló, a dohányzóasztal, mind-mind egy-egy múzeumba illő darab.  A kanapéból hiányzott egy hatalmas betét – szemtanúk állítják, hogy orosz katonák szuszakolták be a tankjukba a fenekük alá. A hálószobából viszont semmit sem talált meg. Ezt anyósa pótolta: saját hálószobáját ajándékozta menyének: a hatalmas kétszemélyes ágyat egy-egy éjjeli szekrénnyel, a fésülködőasztalt a tonettszékkel és két hatalmas ruhásszekrényt rézfogókkal. Mindez citromfából. Iduska szekéren szállíttatta a holmikat Nyírbátorba.

 

Egyedül maradsz!

27 évesen Iduska ott állt férfi nélkül. Akkor fogadta meg, ha férjét még egyszer élve látja, sose vágatja le a haját. Utolsó emléke róla a nyugati határnál való elkülönítés volt. Lelkével mintha ördögi játékot űztek volna: egyszer lent, egyszer fent, hol gazdagság, hol szegénység. De nehezebb annak a lent-érzéssel élni, aki egyszer megismeri a fent-érzést. Ezt csak állhatatossággal, reménnyel, hittel, szeretetettel, kitartással lehet. Iduskának hitet a Jóisten adott, hogy viszontláthatja férjét, szeretetet a családtagjai, állhatatossága pedig erős jelleméből fakadt. Kétkezi munkával és nagyszülői segítséggel előteremtette a nehéz, háborús idők után mindazt, ami egy család fenntartásához és kényelméhez szükséges. A kisgyerekek elkezdték az iskolát, ő pedig a háztartást igazgatta. A házból otthont teremtett, a parlagon hagyott előkertben hamarosan színes virágok pompáztak. A környéken akadt egy-egy jóravaló cigányember és cigányasszony, aki a ház körüli teendőkbe besegített. Nap mint nap megfordult nála egy-egy puttonyos cigányasszony, és Iduska örömmel adta át nekik a kinőtt ruhákat, a megmaradt ételt, ami csak kéznél volt. Szerette is őt mindenki.

Abban reménykedett, hogy férje még él, talán hadifogságba vitték el, de ez is csak találgatás volt. Viszont több katona ismerőse már adott hírt családjának a fogságból, vagy adtak onnan hírt a haláláról. Az ő férjéről ezidáig semmi. Ismerősei, szomszédasszonyai egyre gyakrabban csalogatták.

  • Iduska, gyere már el szombaton a táncházba, minden ujjadra két férfi jutna! – de Iduska csak fejét rázta, egyre nővekvő hajkoronájával. Többen már újra férjhezmentek, rajta pedig egyre jobban csodálkoztak, és csak nem hagytak neki békét.
  • Egyedül maradsz egész életedben, Iduska, a gyerekeknek apa, neked férj kell! Férfi kell a házhoz! – de Iduska hajthatatlan maradt.

 

Három oldalnyi remény

Egy nap kissé gyűrött borítékot hozott a postás. Látszott rajta, hogy illetéktelen kezek tépték fel korábban, de mit számított Iduskának, amikor férje gyönyörű kézírása találkozott tekintetével! Remegő kézzel, meghatottan, reszkető lábai miatt a kapunak támaszkodva kezdte el olvasni a levelet:

 

  • András él! – kiáltott fel boldogan, és a papirost lobogtatva szaladt be a gyerekeihez. A kanapéra kuporodva hangosan olvasta fel nekik a három oldalas levelet.

Tehát nemhiába várt, reménykedett. Boldog volt, hogy a háborús évek nem törték meg férje lelkét, szellemét. Ugyanaz a hazafi, ugyanaz a férj és apa. Viszont újabb év telt el hír nélkül. Iduska szeme hiába futotta át az újságban hétről hétre a hazatérő hadifoglyok névsorát, hiába várta az vasútállomás hangosbemondóján közölt nevek listáját, hosszú évekig kellett egyedül nyugovóra hajtania a fejét. Szondi Sanyi bácsi, Iduska nagynénjének férje, egy nagykállói rokon – igen befolyásos férfi – segített hírt kapni Andrásról. Sorra járták a hivatalokat Mátészalkán, Nyíregyházán, Budapesten, hátha nyomára bukkannak.

 

A legfinomabb zöldbableves és egy szép Ajándék…

1949-ben, egy tavaszi napon délidőtájt Iduska Bandika kedvencét, a rotyogó zöldbablevest kavargatta a tűzhelynél. Mindjárt vége a tanításnak, és várta haza ebédre a gyermekeit. – „Ferike már 11, Bandika 10 éves!” – sóhajtott fel. Nyikorgott a kiskapu. – „Ezt is lassan meg kellene már olajozni!” – gondolta, de a leves sürgetően várta a fűszerezést, így gondolatai effelé szálltak. Hamarosan halk kopogásra lett figyelmes. A hófehérre festett ajtóban sovány alak sziluettjét látta. A következő pillanatban már férje, András mosolygott rá. Iduska egyszerre ujjongott és sírt örömében. A szó elakadt, a szemek beszéltek. Hamarosan Feri és Bandi lépett be az ajtón. Megismerték négy éve nem látott édesapjukat. Hogyne ismerték volna meg, mikor édesanyjuk minden nap éltette bennük a reményt, hogy egyszer újra fognak találkozni!

Az öröm leírhatatlan volt. Innentől kezdve a múlton senki nem rágódott, nem is volt téma a házban. Nem keresték a felelősöket, nem sírták vissza a könnyű életet. Hisz a csoda megtörtént, újból együtt volt a család! Hogy András a fogságban mit élhetett át, csak sejteni lehetett. Ő maga nagyon keveset beszélt az elmúlt évekről. Magában dolgozta fel, szeretteinek nem okozott fájdalmat az elképzelhető szenvedések ecsetelésével. A családtagok pedig tapintatból sosem noszogatták az átélt élmények elmesélésére. Egyszer megemlítette, hogy nehéz fizikai munkát végeztettek vele, ráesett egy fa, eltört a lába. Mivel eredetileg orvosnak tanult – de 6. éven otthagyta az orvosi pályát, mert a boncolás elviselhetetlen lelki terhet okozott neki -, tisztában volt vele, miként élheti túl a fogságot. Csalánlevest rengeteget készített magának, gyógyfüveket rágott, és a kevés alkoholt energiát adó kockacukorra cserélte, és sorra bevarrta a zakója bélésébe. Törött lábát is maga kezelte.

  • Anyucikám, megkaptad a leveleimet? Hónapokig gyűjtöttem a cigarettákat, hogy aztán elcseréljem őket a levélpapírra és a tollra – kérdezte egyszer.
  • Drágám, egyet kaptam felbontva, két éve. Imádság volt a címe. Ez adott erőt a továbbéléshez – válaszolt Iduska.
  • Többet is küldtem. Ennek adtam egyedül címet. Valószínűleg ezért nem cenzúrázták – esett gondolkodóba András a kályha mellett elhelyezett fekete fotelben. Ekkor kezdett beszélni arról, hogy először Németországba, majd Szibériába szállították három évre, de Magyarországon is hónapokig volt fogdában. Itthon saját, életben maradt leventéi álltak ki mellette, így nem tudtak rábizonyítani semmit. Elmondásuk szerint soha, senkivel nem bánt rosszul. A koholt vád egyébiránt a zsidóüldözés volt.

1950 nyarán Iduska lánygyermekkel ajándékozta meg férjét. Katicával, az édesanyámmal.

 

A tükör szembogara…

Közel 70 évvel később…

Én, Sáfrány-Tóth Kata, Iduska nagymamám és András nagyapám 5. unokája; Katica, édesanyám elsőszülött lánya, immár 40 évesen ülök Miskolcon a citromfából készült fésülködőasztal előtti tonettszékben. Ujjaimmal sebtiben megsimítom a dédnagymamám által horgolt kis asztalterítőt. Az a fésülködőasztal ez, amit a háború után dédszüleim ajándékoztak Iduska nagymamámnak. A fésülködőasztal a székkel és a rézfogós ruhásszekrénnyel az én örökségem lett. A klasszikus, elegáns fürdőszobába állított közel százéves, froncsorozásra váró, homályos felületű tükörben nap mint nap szembenézek önmagammal. A függöny lebben, a napsugár és az őszi szél csendesen lopózik be a fürdőszobába. Az emlékek váratlanul szállnak meg, és engedek a varázsnak. Játszanak a tükrön a színek, a konyhában lefővő kávé illatába az otelló finomsága vegyül, kisfiam kinti kacaja egybeolvad a szüreti dalokkal. Foszlányok a tükör által: guruló szőlőszemek, macskanyávogás, susogó tengeriszár, fekete barázdált arc, meleg ölelés. A színek üdék, az illatok teltek, a személyek élők. Benépesítik a tükröt. Először Iduska nagymamám sejtelmes alakja lengi be az üvegdarabot. Őt követik a családtagok, majd a szüreti kavalkád. A tükör régvolt történetet mesél. Nézek, nézek a tükörbe, és újraélem a negyven éves történetet:

Iduska nagymama lucullusi étket készít: a zöldségben, húsban, saját maga által gyúrt és tekert csigatésztával gazdag húslevest, töltött káposztát, töltött húsokat, százféle ízletes süteményt. A porta valósággal illatozik szorgos keze munkájától. Már minden készen áll a szüretre: a család férfitagjai, Feri, Bandi és Béla gondosan kitisztították a prést, előkészítették a puffertartályt, az udvaron jellegzetes karmozdulatokkal kimosták a hordókat. Férfiasan egyszerre felhúzzák a kajszibarack ízű házi pálinkát, és kezükben, lábukban már bizsereg a munka vágya.  Az egymást rég nem látott lányok, asszonyok a konyhában csevegve szorgoskodnak. A gyerekek álmosan nyújtózkodnak, és izgatottan várják az aszúsodás miatt lassan már megmazsolásodott szőlők látványát, a kerti hancúrozást, fára mászást, és az esti must ízét. A bőséges reggeli után, amikor a nap melege kezdi felmelegíteni a földet, Iduska nagymamám útnak indítja népes családját: három gyermekét, két menyét, egy vőt és hat unokát. Ő otthon marad, hogy legyen, ki hazavárja őket.

De hiányoznak azok a régmúlt szüretek! – sóhajtok fel a nem mindennapi életképet látva. Iduska nagymamától lehetett tanulni: az ország számos helyéről a szüreti hétvégére a kis nyírségi városba összegyűlt többgenerációs családot ő tartotta össze jókedvvel, szeretettel. Jellegzetes galambfehér haja fogadalomból ért derekáig, és volt kontyba feltűzve – férjének háborúból való hazatértének köszönhetően. Iduska nagymama testi-lelki tartása legendás volt. Értékrendjét átadta gyermekeinek, unokáinak, és ennek fényében szervezte meg minden évben az alma- és szőlőszüretet – idézték fel bennem az emlékeket a gyorsan felvillanó mozaikkockák. Homályos szemekkel szemléltem a tükröt, benne a múltat. A függöny lebbenése újabb játékképet varázsolt az üvegre.

-Cirmosz cica jaj, hova lett a vaj? – csalogatja énekével a szőlősben sündörgő szőrcsomót a hároméves, hosszú szőke hajú, piros kabátos, maszatos kezű kislány. Még túl kicsi a szőlőszürethez. Eddig a vén diófa alatt ücsörgött, és földből, szőlőszemekből, dióból dióvárat épített idősebb unokatestvéreivel: Évikével, Gabikával, Ferikével és Zsuzsikával. Kistestvére, Enikő a babakocsiban szundikál. A kislány kezében egy szelet vajaskenyér. Ezt fiatal édesanyja, Katica kente neki sebtiben, aki aztán jókedvűen sietett vissza kezében kék vödrét lóbálva a megkezdett szőlősorba. A domb megtelik a sorokból egymásnak hangosan átkiáltó emberek hangjával, a mozduló vödrök csörrenésével, a szőlőtőkéket fürtüktől megszabadító bicskák nyisszantásával. A meg-megálló idősebbek betelnek a dombtető adta látvány varázsával, melyből kitűnik a távoli fehérre meszelt történelmi múltú templom fa fiastyúkjával.

Az októberi déli harangzúgásban a cica után totyogó kislány pillanatok alatt tűnik el a szüretelő család szeme elől. Az illatos szőlőtőkék és a tekintélyes diófa ágai hiába integetnek vészjóslóan, a kislány követi a kis cirmost, aki bevezeti a szőlős melletti, égig érő zizegő óriások földjére. Nem bántják vörösessárga buzogányukkal, éles zöld kardjukkal, de nem eresztik karjukból a kislányt. Lecsücsül a nyirkos rengetegben, és vajaskenyerét szorongatva félelmében felkiált: – Anyuci! Apuci! Fölnéz az égre. Az óriások száradó karjukkal összecsapnak feje felett a feltámadó szélben, amikor nyávogva ismét megjelenik a cica, mintha az ég küldte volna. Kivezeti a labirintusból.

Szemem mosolygott amint kívülről láttam gyámoltalan önmagam és az ijesztőnek tűnő kukoricást. Szinte érzem a kezemben szorongatott morzsát és a nedves földet, amire kétségbeesésemben huppantam le. Az emlékképek tovább sodortak a múltban. Kint beborult, és a tükörben sötét folt jelent meg.

A sovány, töpörödött, rongyos, ijesztően barázdált arcú Erzsi cigány az árokparton pipázik, és csombékot köt óriási puttonyára, amikor a semmiből felbukkan a kertek alatt tipegő kislány. Erzsi gyakran megfordult Iduska nagyinál a belvárosban, aki olykor ház körüli teendőkkel bízta meg a becsületes cigányasszonyt. Ismerte Idus unokáit, és felismerte a sírástól maszatos arcú Katát. Vén térdeire nehezedve feltápászkodik, egy lendülettel hátára dobja puttonyát, három számmal nagyobb kitaposott, fűző nélküli cipőjében odacsoszog a kislányhoz, nagyot krákogva szó nélkül megragadja hideg, pufók kezét, és hazaviszi. Iduska nagymama épp az ágyat veti be, dolgos, fehér kezeivel puhára rázza a kacsatolltól dagadó dunnát. Ahogy az ágyra ejti, a dunna szellőjétől szárnyra kel a fésülködőasztal kicsi horgolt terítője. Épp lehajol érte, hogy a helyére igazgassa, amikor nyikordul az ajtó, és a toalettasztal tükrében megpillantja a szobába belépő puttonyos Erzsit. A foteltől akkor még nem látja a kis maszatos arcú Katát. – Alásszógája, keziccsókolom naccságos asszony! – köszönti…

Hálatelt szívvel emlékszem vissza a cigányasszonyra, és sosem fogom elfelejteni ráncos kezének tapintását. Az az aszott kezű, jóravaló, becsületes szív mentette meg talán az életem. Most hogy már én is édesanya vagyok, most érzem át szeretteim, különösen édesanyám aggodalmát. Kint az udvaron Mofli kutya vakkantása törte meg a csendet. És a tükör újabb fényjátékot mutat.

Éles kiáltás hasít a mustszagú levegőbe: – Hol van Kata? A rokonság tűvé teszi a présházat, bejárják a környező földeket. Az apa, Béla a szomszédokhoz fut. Az unokatestvérek felmásznak a diófa legmagasabb ágára, hátha fentről látszik a kukoricásban a piros kabát. A szél felkapja az avart, már sötétedik. Kata édesanyja eszeveszetten fut a birtok végébe épített kerekeskúthoz, és néz lefelé farkasszemet a víztükörrel. Riadalmában észre sem veszi a háta mögött álló szelíd puttonyost, aki finoman megérinti a vállát, és füstös hangon így szól hozzá: – Ne ríjjon, kigyelmes szípasszony, hazavittem a kicsikét! A naccságos asszony küldött ide, üzeni, hogy ne aggodalmaskodjon!

Szemem könnybe lábadt. Jól emlékszem hazasiető édesanyám nedves, sápadt arcára, meleg ölelésére, miközben magához szorított. Arra is jól emlékszem, hogy a család abban az évben az összes borosüveg címkéjére a puttonyos Erzsi cigány alakját festette. Egyet megtartottak az esküvőmre.

Az emlékképek, foszlányok csak most ezen a reggelen álltak össze tudatomban kerek történetté. Érdekes – morfondíroztam -, a hároméves gyermeki önmagam újraélése által mindennapjaim új tartalmat nyernek, feltöltenek energiával, új célokkal.

A sokat látott tükör most is figyel oxidálódott fekete pöttyszemeivel.  Mint ahogy csöndben figyelte dédnagymamám tiszta életét. Túlélte a háború bombázását, a puskaropogást. Aztán figyelte, hogy nő meg fogadalomból az alázatos Iduska nagymama haja derékig, majd hogy fehéredik meg. Látta a szibériai hadifogságba hurcolt, majd megtört tekintetű András nagyapa hazaérkezését. Látta sapka alá bújtatott lefagyott fülét. Szemtanúja volt az elkövetkező rendszer családomon történt kíméletlen ütéseinek, ellehetetlenítésének. Látta nagyapám egykor fehér kesztyűs kezét kapát fogni, és a tanyán dolgozni. Látta az elegáns lovascsizmát felváltó sáros gumicsizmákat. Az ’56-ban felkért szerepekre való reakcióját. Majd látta halállal való viaskodását. Látott imára összekulcsolt kezeket, egyenes tartást. Tartást és gerincet. És most látja kisfiam, Ferike az üknagyszülők bútorzatát, és ő is ismerni fogja saját, mélyen gyökerező múltját.

 

Centenárium…

Én örököltem meg Iduska nagymamám citromfa fésülködőasztalát. De sokkal nagyobb örökség az értékrend, amit ők képviseltek. Tudom, hogy a tükörnek van múltja, jelene, és hogy jövője méltó lesz-e a múlthoz, az csakis rajtam és családomon fog múlni. A múlt megfakul, de a sírokat ápoljuk, az emlékeket őrizzük, erőt merítünk gyökereinkből.

Iduska nagymamám idén áprilisban lenne 100 éves. Hálás vagyok neki, hogy tanulságos, elgondolkodtató, reményt adó élettörténetét még gyerekkoromban sokat mondogatta nekem. Már akkor elkápráztatott mesébe illő kalandos életútja. András nagyapámmal azóta a mennyben ünnepel Feri keresztapámmal és Pista nagybátyámmal együtt. Nagyapám fogságból küldött Imádságának fénymásolata sokunk fiókjában ott pihen. Évike néném Idősek Otthonában él, Bandi nagybátyám idén 80 éves, édesanyám közel 70. A tanyán a ház már nem áll, és a 600 almafa is a múlté. A szőlős azóta is ott magasodik a domb tetején, még a napsugarak előcsalják a fürtöket, hallgatják a haranglábból megkonduló bimmbammozást. A nyírbátori házat az Önkormányzat szanálta, egy tégla sem maradt belőle, helyén Egészségház épült. Porrá lett, de az emlékek nem porosodnak. Élnek.

 

 

 

 

 

 

 

Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva…