Rózsa Iván: Nagyvilág magyar poétája
(Hommage à Ady Endre)

A „kúnfajta, nagyszemű legény”
Nekivágott hát a Nagyvilágnak…
Párizsnak is, nem csak Hortobágynak!
Nyomába szegődni – hiú remény:
Kevés ilyen művelője van a szakmának.

A magyar már olyan teremtmény;
Harcol, mint akit igazság áthat:
Más a szavába nem vághat… –
A legkevésbé sem álszent vagy álszerény:
A sok irigye Neki már nem árthat.

„Tökmag Jankók” derültek volna dőltén,
Lesték szavait, s tudta, nem hibázhat…
Szerelmese volt, ura a földi világnak.
Ám lemondott volna e dicsőségről önként,
Ha ezzel is segítene a hazájának.

Országáról Ő már csak bús-szomorúan regélt,
Nem volt híve nyálas hajlongásnak.
Csábította nagyvilág, de nagyobb az ereje maradásnak.
De jó, hogy az Ő édesanyja el nem vetélt:
És boldog, ki megélheti Őt honfitársnak.

„A magyar Ugaron” sok méltó társat hiába remélt;
Ki mondhatta Őt barátjának, s nem haverjának?
A trónkövetelők azóta is sorban állnak…
Szeretett nőt, nem plátói módra, hús-vért:
Ám hűséges párra ők nem számíthattak.

Nem volt soha lakás a nevén;
Apró, kis hibája ez a korának…
No, meg a „frivol”, költői hivatásnak.
Ám korántsem volt Ő szerencsétlen-szegény:
Kik mindenképp akarnak, hát mást sajnáljanak!

Realista volt, netán koravén?
A Halált tekintette legközelebbi rokonának;
Temetőbe szinte csak öreg nénik járnak…
Mégis lidérces mocsárban Ő, mint Fény:
Hű elemzője és kritikusa a világnak.

Mit jelenthetett az éppen szeretett személy?
Neki; az ősz, az alkony és a köd fiának?
A héják az avarban nászra járnak…
Mégis férfiasan volt érző lény,
Ki után a nők még roncsként is kapva kapnának.

Természetére nézve nem volt éppen tünemény:
Ivott; szifiliszes és se szeri, se száma minden bajának.
A költők általában korán halnak és mással hálnak…
Majd’ negyvenkét évet így is megélt,
De neki száznak tűnt, bizony száznak…

„Lelkében Petrarca dalolt”, s túltett Dantén:
Pokolra nem egyszer szállt, beállt „magyar Messiásnak”.
Itt még a Messiások is másnak tűnnek, másnak…
Magtalan maradt végül az öreglegény,
„Hála” egyik szeretőjének, Mihályi Rozáliának…

Sok nővel hált, nem erénye az erény:
Legszebb szerelmes verseit köszönjük Csinszkának, Lédának.
Jó szerető volt, de léhának bizonyult, léhának…
A „pogány pap”, a „hitetlen hívő”, szakrális ateista isten-lény:
Még börtönben is ült, nekiment Nagyváradon a papságnak…

Versei nem is versek, csupa-csupa költemény…
Lerittyentett sok cikket ráadásnak, úgy ráadásnak:
Adott hazának és haladásnak…
Költészetéről született számtalan szemelvény:
De egy se fejtette meg titkát; sorai máig hatnak, fájnak…

„Az Értől az Óceánig” jutott, ért;
Dacára „ezer vakond” fúrásának-túrásának.
Most is dicsérik, kik a legszívesebben átkozódnának…
Mindent magának köszönhet, mit elrontott és elért:
Költője Tegnapnak, Holnapnak és Mának.

Ott ül most „Isten balján” – valamiként;
Vége a köztük dúlt versengésnek, civódásnak.
Az igaz hívők tűnnek a legőszintébb bírálójának…
Isten örül is a maga módján, valamiképp:
Hiszen ilyen „figurák” nélkül az angyalok unatkoznának.

Átölelték egymást, igaz volt az ölelés…
Vége immár hiúságnak, minden földi hívságnak…
Példaképe lehetne a mai, magyar ifjúságnak…
Néha a soknál több a kevés:
Mesteri művelője volt röviden szikár strófáknak.

Egyszer minden út véget ér…
S ott már lelkek lélekkel hálnak…
Ott már örökre vége a bálnak…
Álomba csitul a szilvániai szél…
De sosem lesz vége Ady Lőrinc fiának!

A nép fia volt, s gyermeke a nép;
Kicsit naivan is hitt felkelésnek, mocorgásnak;
Hiába „éhe kenyérnek”, ha nem a Szépnek és a Szónak…
Szerette volna, ha őt szeretnék;
És ma is annak szeretik, aki volt, s nem valaki másnak.

Gyarló embernek, aki másért is csatázott, nem csak önmagáért…
De elfogadják immár egyben költő óriásnak,
Liliputiak közt gulliveri látomásnak,
Ki egy szebb jövőben hitt, ezt remélt:
De víziója Délibábnak bizonyult, maradt Délibábnak…

Amit kihoznak belőle, minden nép annyit ér…
Népe „hőkölésnek”, népe meghátrálásnak;
Beléd, mintha még az istenek is szívesen rúgnának…
A kor, ami most van; bizony nem Petőfié, tán Adyé?
Ady mindig korszerű; költője a Realitásnak…

Ez a „világok legszebbikje”, nem adnánk semmiért…
Különös az íze itt a „nyár-éjszakáknak”…
S ezt ne vegye senki gúnyolódásnak!
A nép lelkesedik; most egy másik, épp nem „geszti bolondért”:
Kevés az „ember az embertelenségben”; kora van az árulásnak.

Becsületet vesznek potom harminc ezüstért…
Itt korszaka van elkárhozásnak, pokolba zuhanásnak…
S tanúi lehetünk elmúlásnak, világ-pusztulásnak?
Van, aki megvehető már „üveggyöngyért”, zsák krumpliért:
Olcsóbb az árfolyama néha a hazug átállásnak…

Mit tud tenni hát a költő hazáért, világért, „földnek bolondjaiért”?
Ki magát vallja „magyar bánatok legbutább siratójának”…
Siratott is, „ekkor és akkor”, Ő nem vonult vissza némának…
Csak sírni, sírni, sírni; főképp nemzetért és magáért:
De írni és csak írni; elsősorban Istennek és magának…

Ez nem csupán Élet az Életért – önmagáért!
Mindig akadnak „őrzők”, kik elszegődnek „strázsáknak”;
És vigyáznak, és tán nem maradnak „árváknak”… –
Kik kockáztatnak is: valamit valamiért – valakikért;
Mert ha hagyják, az életek élnek és élni akarnak!

Budakalász, 2019. február 19-23.

Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. "Pécsett születtem 1959. május 27-én, az ikrek jegyében. Általános iskolában matematika tagozatos…