A dzsungelben vánszorgok…
Mindenhol csak liánok…
Hátamat kígyó farka simogatja,
Tarkómat ez a fél-sötét markolja.
Látom, óvatosan közeledik a jaguár,
Nyílméreg béka is ugrik… egészen közel jár…

Még látom, van itt nagy mangrove mocsár is,
Kimehetnék oda… ott a krokodil is.
Nézem, no… de mindenütt csak az ellen van.
Ezt tán érdemlem? Bennem tán ennyi rossz van?

Ide hozzám kis fény is alig jut,
Fogom a használhatatlan adut,
Melyet elmos trópusi eső,
Mi az én nyakamba verdeső…

Nekem ez jutott az örök fél-sötét,
Mint a tévedésből belém lőtt sörét…

Nem tudom, látom-e még a Napot,
Hozzám úgyis ritkán látogatott.
A Hold éjjel, ad e még ezüstös fényt?
Látom-e még az ezüstös varázsfényt?

Tengeri sirályok nekem integetnek?
Mangrove krokodilok velem éreznek?
A leszálló alkony nekem vörösödik?
Zizzenő vaksötét velem incselkedik?

Ez az egész élet igazi, jó vad pokoljárás,
Vagy tán a saját élet örök zarándokjárás?
Kullogok, vánszorgok magamba,
Pára, sírás feszül arcomra.

Ez van, én így élem életem zömét,
Nekem ez jutott az örök fél sötét…

Vecsés, 2011. november 28. – Kustra Ferenc