Nem tudtuk odaadni. Egyszerűen égen és földön, közel s távol nem volt ember, aki elfogadta volna. Természetesen nem hibáztatok senkit, hiszen azért, mert vettem két koncertjegyet, és – sajnálatos események miatt – nem tudunk elmenni, annak még nem kell azt jelentenie, hogy valaki köteles „helytállni” és – a pénzkidobás elkerülendő – elmenni a koncertre, amelyet egyébként mi választottunk ki, a mi zenénk és egy nekünk alkalmas időpontban tartják. Vagy mégis? Hiszen nem kértünk érte senkitől semmit, nem okoztunk volna anyagi megterhelést, nem szívességet kértünk s nem is valami kellemetlen dologra akartuk rávenni a telefonon felhívottakat. Mindössze adni akartunk két jegyet azzal a jó szándékkal, hogy ha már mi nem tudunk elmenni – habár szerettünk volna – legalább szerezzünk valakiknek egy kellemes, tartalmas estét, jó szórakozást. De nem. Senki nem ért rá. Aki máskor a magas jegyárakra fogja, hogy miért nem jár koncertre, nem kapott az ingyenjegyes alkalmon. Csak úgy, mint aki a szórakozás hiányára panaszkodik. S nem került egy pár, aki megörült volna a lehetőségnek, s példás rugalmasságról téve tanúbizonyságot, kapta volna magát, és uzsgyi, irány a koncert.
Az 1980-as évek közepe jutott az eszembe. Akkor – mint mások is, akik nem voltak igazán a belügyminisztérium kegyeltjei – az utazást, a tengert, a nagy kalandot Bulgária jelentette, Románián keresztül. (Mert a jugoszláviai átutazáshoz külön ablak kellett volna. Fiatalabbak kedvéért: akkoriban átlagos földi halandó számára nem létezett általános útlevél, hanem a vagy szocialista – piros – vagy nyugati – kék – útlevéllel rendelkezők un. ablakokat kaphattak, – a keleti egyszerre maximum ötöt, a nyugati egyszerre egyet – amelyek darabonként egy-egy ki illetve belépésre jogosítottak, szigorúan a megjelölt országba, esetleg országokba.)
Nos, egy bulgáriai kiruccanás tényleg kalandot jelentett, hiszen az akkori autókkal a romániai út- és közlekedési viszonyokat figyelembe véve két nap volt a tengerhez való eljutás, amelyre illet gondosan felkészülni. A tengerparti kellékeken kívül így élelmiszerek, tartalék alkatrészek, ügyintézéshez (értsd vesztegetéshez) használatos ajándékokon, (mint például a Románia egész területén aranyvalutának számító pipereszappan, gumi óvszer, rágógumi, cigaretta s még számos kincs) kívül – amelyeket nem vettek el a szemfüles vámosok, viszont ennek jegyében kétség kívül apasztották a készletet – tartalék üzemanyag is az expedíciós felszerelés részét kellett, hogy képezzék. S jó okkal. Az akár egymástól nagyon távol lévő benzinkutaknál ugyanis messze nem volt biztos, hogy a száraz tankkal érkező talál e éppen naftát.
Egyik utunk alkalmával úgy alakult, hogy mindig, mindenhol kaptunk üzemanyagot, így abba a különös helyzetbe kerültünk, hogy a drága jó 86 oktános benzin visszajött velünk Magyarországra. Azaz, csak jött volna, mert a határ éber őre feltette az akkoriban mindig, mindenhol pontosan érthető, ismert kérdést: Sto eto? (Mi ez? – oroszul) Válaszunkat megértve, de magyarul beszélni nem akarván, kézmozdulatokkal tette világossá, hogy ezt ott nem fogjuk átvinni. S tette ezt azért, mert a román-magyar határon, a hatályos román törvények szigorúan rendelkeztek az üzemanyag kivitel tilalmáról, (elvben még a tankban sem lehetett sok) nehogy ilyetén megkárosítsák a román gazdaságot, amely ugyan – mint a szocialista tábor országainak propagandája büszkén hirdette – erős és hatalmas volt, de az a 20 liter benzin azért csak szükséges volt a rothadó nyugati kapitalizmus és az imperialisták legyőzéséhez. Próbálkozásképpen még elmondtuk neki, hogy ez tulajdonképpen magyar benzin, de igazat megvallva nem voltunk hitelesek. Mit tehettünk mást, lógó orral – és nagy erőlködések közepette – előbányásztuk az egyébként – szerintünk – jól álcázott kannát és próbáltunk megszabadulni a tartalmától. Első lépésben a lefolyóba öntés merült fel, amit nem is a förtelmes környezetszennyezés okán akadályozott meg a derék román hazafi, hanem a benzin gőze-bűze zavarta őt. Így nem maradt más hátra, mint az – egyébként sorban álló – magyarokat kezdtük kérdezgetni, nem kell e valakinek? Biztosra mentünk, hiszen tudtuk, mindenki szinte üres tankkal lépi át a határt, tekintettel arra, hogy Romániában jelenősen olcsóbb volt és a határ menti kutakhoz – szép bevételt biztosítva – mindig jutott is üzemanyag. (Micsoda ügyes marketing!) Ám honfitársaink rendre megrázták a fejüket, vagy csak zavartan annyit mondtak: nem, nem kérünk. Eszükbe sem jutott, hogy most nem egy üzletről van szó, hanem egy családnak kellene segíteni. Igaz, nem mondtuk, de eszünk ágában sem volt pénzt kérni ezért a támogatásért, csak nagyon szerettünk volna már továbbmenni. Nos amikor orvosoltuk a hibát és hozzátettük, hogy nem várunk ellenszolgáltatást, érdekes módon a korábban elzárkózó honfitársaink tankjában éppen ürült 20 liternyi hely, mert nagy kegyesen elfogadták a benzint.
Hogy a pénzt sokallták volna – amit soha nem kértünk, hiszen nem el- hanem odaadni szerettük volna a jegyeket, vagy tényleg nem értek rá, netán egyszerűen a rockzene, vagy a helyszín nem volt elég vonzó a megkérdezettek számára – ezt valószínűleg soha nem fogom megtudni. Tény azonban, hogy nem kevés munkával átszerveztük az aznap esti programot és elmentünk a rendezvényre. Jelentem kifogástalan, színvonalas zene élvezetében volt azon a kellemes tavaszi estén részünk.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…