Váratlanul, szinte egyszerre történt minden, a hirtelen fény, a nagy durranás, a szétrepülő kártyák, egy közeli koppanás, az iszonyú fejfájás, és az, hogy szétszakadt, összeomlott a világ. Aztán elnyelt mindent a sötétség. Mintha valami mély gödörbe hullott volna. Nem tudta mikor, nem létezett az idő. Mintegy a végtelenbe merült el. Csak abban volt biztos, hogy történt előtte valami más is, de arra már nem emlékezett.
Először derengő, ködös levegő vette körül és hangokat hallott. Érthetetlen beszéd, de indulat fűtötte, izgatottság, türelmetlenség és harag izzott benne. Aztán, egyszer csak megmozdult, eleinte lebegett, majd ez lassan összerendeződött. Kemény, sima felületet érzett a lába alatt, és a környezet is átalakult. Mintha kövek gördül-tek volna mellette.
– Ide, ide! Itt is vannak. Két nő. Még élnek.
A romhalmazon áthatolt a mentőosztag. Hordágyat is hoztak. A szirénahang mindent betöltött.
Aztán a hangok elhalkultak, majd elhallgattak. A fény nőtt, és vé-gül felismerte, egy szobában van. Lágy meleg lámpafény ömlött szét, a bútorzat ismerősnek tűnt. A tükörhöz lépett. Az arc mely visszanézett rá nem volt egészen idegen, mintha valamikor régen már látta volna.
Szédülés fogta el, távolban zene szólt. Aztán hatalmas kártyalapok kerítették be, táncolták körül. Három lap. Az ismerős francia kár-tyák. Hátlapjukon az összefonódó indás minta.
S akkor felismerte a dalt. A népdal volt, amit a lezúduló sötétség előtt hallgatott. Körülnézett, a lányt kereste. Bejelentés nélkül ér-kezett, szinte beesett az ajtón. A haját nem látta, de tudta fekete kell, legyen. A szeme fekete volt, mélyében szenvedélyek tűzvésze tombolt. Túl nagy kapucnis kabátba burkolózott. Egyszerre volt védtelen és fenyegető. Erők örvénylettek körülötte. A kártyák róla szóltak. A kép mégsem akart összeállni. Olyan volt az egész, mint néhány odavetett mozaik darab. Mégis, valahogy sejtette, össze-függnek a dolgok, és meg kell értenie a titkot. Talán más is vár még rá.
– Gyorsan! A műtőbe vele! – kiáltotta az orvos, és a segédszemély-zet rohant.
A nővér bekötötte az infúziót.
– Azt hiszem, az altatástól most eltekinthetünk. – jegyezte meg az egyik műtős segéd.
– Csak ne örülj, vannak még kint sokan.
Amint körülnézett, meglepve látta a furcsa vegyes társaságot. Fiata-lok, felnőttek, gyerekek, néhány öreg várakozott ott, a többségük fehér, de volt ott néger srác, és távol-keleti nő is. Az öltözékük is furcsának tűnt. A többség utcára öltözött, de akadt mégis pongyo-lás nő, egy srác, törölközővel a teste körül, sőt egy pizsamás öreg-ember is. A maszatos képű arab fiúcska mindössze egy térdnadrá-got viselt. Ha kérdezték volna, mit intéz, aligha tud felelni, de va-lami hivatalos dologra várhattak, mert velük szemben az asztalnál hárman ültek. Bizottság? Bíróság? Mi dől el itt? Segítenek, vagy ítélkeznek? Az egyikük, egy sima képű fiatal férfi testhez álló feke-te öltözéket és napszemüveget viselt, bár inkább árnyék környékez-te, az asztal túlsó napfényes felén szelíden mosolygó idősebb férfi ült fehér bő tunikában és nadrágban, közöttük egy elfátyolozott alak, csak feltételezte, hogy nő. Alig, hogy körülnézett a fekete ruhás fiatalember egy oldalt álló karosszékre mutatott, jelezve, ott várakozzon. És vigyorgott hozzá. Zavartan pillantott körbe, de a fehérbe öltözött férfi bólintására helyet foglalt. Aztán megkezdő-dött az ügyintézés, a várakozók egyenként az asztalhoz járulhattak.
– Csak az mehet tovább, aki mindenét megtalálta. – közölte vigyo-rogva a fekete ruhás fiatalember
A pizsamás öregember lépett oda az asztalhoz.
– Azt hiszem, én kell legyek az első. Beteg vagyok, meg öreg, na-gyon öreg. Ideje mennem, a családom is tudja, érti. Bizonyára el is fogadták, hogy mindenkinek így a jobb.
Tehát utazásról van szó. Na de pizsamában? Meg pongyolában? Vagy törölközőbe csavartan? Furcsa egy utazás lehet az. S az asz-talnál ülők, mint utazásszervezők? Túl komolyak hozzá.
– Megvan a tested? – kérdezte a fehér ruhás öreg
– Ott. Az voltam én. – hangzott a nyugodt válasz
S akkor meglátta a romokat és a mozdulatlan testeket. Megrettent. Tehát ez az utolsó utazás.
Mind lelkek. Ő maga is. Aztán a saját testét kezdte keresni, de nem találta. Bizonyára emiatt kell várnia. Talán jó sokáig, azért kínálták ülőhellyel.
Furcsa szédülés környékezte, a várakozók zsongása átfogta, aztán elmosódott, háttér zajjá vált, mintha minden távolodna. Ismét fel-csendült a népdal, előkerültek megint a kártyák, a francia kártyák, és körbe táncolták. Most már felismerte őket. Mind figurás pikk volt, ász, filkó, dáma. Már értette. Viszály vagy veszély, agresszív fiatal férfi, válás, magány.
– Elveszítjük! Adrenalint!

Talán elaludt a karosszék kényelmében, mert az utazók közül már csak az arab fiú volt ott. Tanácstalanul nézett egy férfi testre.
– Ez voltam én? – kérdezte bizonytalanul.
– Nincs más. – felelte a fekete ruhás fiatalember kissé flegmán és felállt az asztal mellől. – Akár mehetünk is.
Az arab az öregemberre nézett, s látva, hogy nem mozdul, hogy segítsen elkeseredve ugrott elé.
– De én hozzád imádkoztam! – kiáltotta.
– Hallottam, amit térdelve mondtál, de mást tettél, amikor felálltál. – felelte az öreg komoran. – Ajándékomat eldobtad, és megfosztot-tál tőle másokat. Tudhattad volna, erre nincs, nem volt, sem okod, sem jogod.
– Szólhatok néhány szót? – kérdezte a fátylas alak.
– Hallgass némber! – förmedt rá az arab, férfiúi fensőbbsége sértett-ségével.
Az öreg felállt és lassan tovább indult.
– De nem, várj – kezdett tiltakozni az arab.
Az öregisten csak ment, lassan, megfontoltan. Nyomában a fény is megfogyatkozott. A hitetlenül bámuló arab dermedten meredt utá-na.
A fekete ruhás, már látszott, maga az ördög, bántóan felnevetett és vállon ragadta.
– Akit elhallgattattál az a kegyelem volt.

Maya Hall az Irodalmi Rádió szerzője. 1956 júliusában születtem, Budapesten, a családom azonban Baranyából származik, s engem is…