Tegnap este, amikor szobámban
a sötétség a csöndet takarónak
magára vette, s nem csak az elmúlt
éjjel, hanem minden kósza napvég
mélykék küszöbén, ahol a csillagok
lángja ténferegni kezd, s a világ zajából
nem marad, csak nesz, ebben a sírközeli
hallgatásban, sejteni vélem vagy inkább
akarom, amint szívemből mindenféle
lakaton, záron, veretes kapukon keresztül
szökik egy sóhaj, majd ismét, most már
kettő, de legyen inkább három vagy nem
is bánom, ha végtelen lesz a minősége
annak, ahogyan a nevedet vánkosomba
súgom: altatónak.

Mint ballaszttal küzdök a testtel,
egy híg, sehonnai álommal, és az
ismerettel, hogy a hajnal felém
áramlik a székek között, s lassan,
mint szemérmes inda kapaszkodik
egyre közelebb, majd arcomhoz
simul, és valahonnan mélyről,
ahol még gyűrődik az éj lomha,
nagy palástja, hol egy fekete burokból
az eszmélet küszködi magát a világra,
egyszóval ott, ahová csak az jut el,
akit szeretek, sóhajtom ismét,
akár ébresztőt; a nevedet.