Kacag a csók! Bánatosan, sír zokszó!
Nevetve mondani a zokszót, nem jó!

De! Sír a csók és kacag a zokszó!
Sírva adni a csókot, nem oly’ jó!

Van-e választás, lehetőség, a jó és a rossz között?
Főleg, ha a rossz volt, ami a jót… gyorsan megelőzött!
Van titok, vagy nincs titok, nekünk melyik az egyszerűbb?
Ha nincs titok, nem lesz titok, ez a jobb, életszerűbb.

A mondás szerint, sírva múlat a magyar!
Letargiába kerülünk, igen hamar…
Titkokat, ha kezeljük, akkor is csak sírunk,
Sok a bajunk bizony, ezekkel el nem bírunk!

Tudjuk mi is, jó lenne, ha kacagna a szó,
De, hogyan… ha mindig előkerül a zokszó!
Hogyha zokszó nélkül, a csók csak önfeledten kacagna,
Akkor lenne nagyon jó, talán a lélek is múlatna.

A sok állampolgár, talán együtt sír a nagy zokszóban,
De lelkük a hazában, egyesül a kacagó csókban!
Túlélni együtt sehogyan… síró zokszóval nem lehet,
Együtt előrehaladni, csak kacagó csókkal lehet!

A haza itt van ezer éve, mert ide települtünk,
Mi, hithű állampolgárok meg, bizony ide születtünk.
Tegyünk érte, vessük el, ne hallatszanak a síró zokszók!
Éljünk úgy, hogy eget is beterítsék a kacagó csókok!

Vecsés, 2015. január 11. – Kustra Ferenc