1.

A vendégek távoztak. Tisztában voltak azzal, hogy az osztrák Alpokban egy kisded hófúvás is galibával járhat, így a búcsúzkodás fürgére sikerült. A luxushüttében, a csenden kívül – melyet a nappali kandallójának percegése, duruzsolása szinte tapinthatóvá tett – csak a házigazda maradt. Hullani kezdett a hó. Bezárta a ház ajtaját, a kulcsot a zsebébe csúsztatta. Nem vette le divatos kabátját, hanem egyenesen az erkélyre szaladt, a korlátnak támaszkodott és mosolyogva csodálta az erősödő zuhatagot. Olyan nagy pelyhekben havazott, mint a XX. század karácsonyi témájú amerikai filmjeiben. Zsebéből színüveg telefont vett elő, megpöccintett egy ikont. A házban kialudtak a lámpák, csupán az udvari reflektorok világítottak tovább. A hóesés ettől még varázslatosabb lett, ahogyan visszaverte a fényt. Feltámadt a szél, morcosan tépkedte a fenyők ágait, egyre hidegebb lett. Éppen indulni készült, hogy nyugovóra térjen, amikor egy különös esemény ragadta meg a figyelmét. A házhoz legközelebb álló, hatalmas fa ágai – a viharos légmozgás ellenére – meg sem rezzentek. Előtte pedig – furcsa módon – egy nagyjából másfél méter széles, és az ég sötétjéig nyúló sávban a hóesés lelassult, majd megállt. A pihék, akár szikrázó kristálydarabkák lebegtek a levegőben. Ámulata tovább fokozódott, amikor a hóvatták átrendeződtek, pont úgy, mintha leereszkedett volna közöttük valami. A sűrű, fehér kavalkádban egy alak vált kivehetővé, aki első pillantásra éjsötét üvegből lévőnek tűnt. A ház úrnője azt is megfigyelte, hogy amikor a jövevény földet ért, a talajból egycsapásra buja vegetáció tört elő, fittyet hányva a dermesztő hidegnek és a metsző szélnek. A jelenés lehajolt, pár másodpercig a fa gyökerei között turkált, majd kiegyenesedett. Ebben a pillanatban a pelyhek gyorsuló iramban, felfelé kezdtek száguldani. Az ismeretlen követte őket, és emelkedés közben lassan eggyé vált velük. Mielőtt végleg eltűnt volna, az udvari lámpák izzásba fogtak, olyan intenzív, kékes fénnyel, hogy a nőnek el kellett takarnia a szemét. Ha ez pedig nem lett volna elég, egy elsöprő erejű széllökés, mely hihetetlen módon a ház belsejéből érkezett, átlökte a korláton. Szerencséje volt, hogy a korábbi havazások maradékát még nem takarította el, így egy jókora, méter magas buckára esett. Elvesztette az eszméletét.
Amikor magához tért, már alig esett a hó. Óvatosan lecsúszott a halomról. A háta, a jobb könyöke és az egyik térde sajgott ugyan, de törésre utaló jelet nem tapasztalt. A telefonja sem sérült meg. Lassan, kissé bicegve a hatalmas fenyőhöz lépdelt, melynek tövében még nyíltak a virágok. Orchidea, rózsa, tulipán, nefelejcs, jázmin, egy csokornyi hóvirág és egy kisebb szőnyegre való százszorszép. Mégsem ez lepte meg igazán, hanem a gyökerek között rejtőző ütött-kopott napló. Felvette, megforgatta, kinyitotta. A kemény borító színe régebben sárga lehetett. Érdekes módon a lapok korántsem voltak annyira megviselt állapotban, mint amilyenre a külső alapján számított. Szemügyre vette az első oldalon lévő ajánlást, melyet százharminckilenc évvel korábbra datált az írója. Továbblapozott, már éppen belefogott az olvasásba, amikor telefonja rezgésbe és csörömpölésbe kezdett a zsebében. „Úristen!” – hasított belé a felismerés – „Az Expó! A végén még lekésem a gépet!” Összecsukta a könyvecskét, és amennyire múló fájdalma engedte, a házba sietett. Sebbel-lobbal összepakolt, a naplót ridiküljébe csúsztatta. Ruháit, a bemutatásra szánt könyvekkel együtt, már tegnap délután az utazóbőröndbe készítette. A légitaxival nagyjából fél óra alatt ért a bécsi repülőtérre, nem sokkal a járat indulása előtt. Természetesen első osztályon utazott, ahogyan az a kontinens egyik legelismertebb, legkedveltebb költőjének kijár. Elfogyasztott egy pohár száraz vörösbort és kényelmesen az ülésbe fészkelte magát. Kézitáskájából kivette ütött-kopott szerzeményét, melyet – most már nem zavartatva semmitől – olvasni kezdett.

2.

A fővárosban legalább negyed órája zuhogott. A szálloda bejárata felé igyekezett, amikor valaki megkocogtatta a vállát. Hátrafordult. „Elnézést Uram!” – szólította meg egy magas, tetőtől talpig fekete ruházatot viselő ismeretlen. Az alak esernyője és haja is ugyanolyan éjsötét volt, mint a zakója, ellenben a szemei úgy ragyogtak, mint egy-egy tökéletesre csiszolt smaragd.
– Azt hiszem, ezt Ön hagyta el – nyújtott feléje egy kopott, enyhén átnedvesedett könyvecskét.
– Az kizárt – válaszolta a férfi – Sohasem voltak ilyen viseltes, ócska dolgaim.
– Mégis, nézze meg jobban! Talán csak rosszul emlékszik – erősködött a másik, és megérintette a karját. Hirtelen minden lelassult. A járókelők, az autók, a légibuszok, még az esőcseppek is. Egy pillanatra megállt az idő. A férfi az idegen szemébe nézett, melynek zöldes-türkizes tündöklése megdöbbentette.
– A kedvemért, vessen rá egy pillantást! – hallotta a fekete ruhás hangját távolról. Felocsúdott, szemügyre vette a könyvet, amely már az ő kezében volt.
– Nézze! – válaszolta – Ha nagyon szeretné, akkor elfogadom, de ez nem valami vicc vagy kandi kamera, ugye? – lassan a táskájába csúsztatta a naplót.
– A legkevésbé sem! Egyébként sok sikert az előadáshoz! – mosolygott az ismeretlen.
– Tessék?! – kapta fel a fejét William, azonban az idegen már nem volt sehol. „Ezt meg honnan tudja?” – morfondírozott – „Az iparművészeti szimpóziumokat szinte kizárólag szakértők, bennfentesek látogatják, és ezt a figurát még egyik alkalommal sem láttam.” Megvonta a vállát, belépett a hotel ajtaján és szobájába sietett, hogy áttekintse a különleges szecessziós enteriőrökről szóló prezentációját. Este kilenc óra körül lezuhanyozott, elköltötte szerény vacsoráját, felbontotta a szobaszervíztől rendelt portóit, a fotelbe kuporodott, táskájából elővette a könyvecskét és nekifogott az olvasásnak.
Másnap az előadás osztatlan sikert aratott. A holografikus megjelenítésnek hála, a közönség igazán élethű képet kapott a szecesszió lakberendezési sajátosságairól. Az enteriőrök pazar bútorzatának megjelenítése maximálisan kor- és élethű volt. A szaklapok egyenesen ódákat zengtek a prezentációról, így William elégedetten – féltucat művészeti folyóirat szerződését, valamint előlegét a zsebében tudva – igyekezett a reptérre.

3.

A csuklója és az ujjai már sajogtak a rengeteg dedikálástól. Vitathatatlanul ő volt a 47. Nemzetközi Könyvexpó egyik szupersztárja, ha egyáltalán illik ez a jelző egy költőhöz, aki nagyszerű novellákat is ír mellesleg. Kiadója a következő három évre meghosszabbította szerződését, továbbá extrahonoráriumot helyezett kilátásba, minden majdan megjelenő kötet után. A kiállítás utolsó napjára teljesen elfáradt, ezért – a lankadatlan érdeklődés ellenére – lemondta a közönségtalálkozókat. A visszavonulás másik oka a napló volt, melyet már a repülőn végigböngészett. Azóta minden nap szükségét látta annak, hogy legalább kettőt-hármat elolvasson, és lehetőleg memorizáljon a benne található versekből. Érezte, ahogyan beléje ívódnak a sorok, a versszakok. Ez a tapasztalás egyszerre volt kellemes és keserű, örömteli és szomorkás, fájdalmas és gyönyört adó. Félelmetesnek, ugyanakkor felemelőnek találta azt, hogy az időben távoli és idegen versek, pontosan olyan ambivalens hatást gyakoroltak rá, mint a sajátjai, amikor írta őket.
Az Expó véget ért, de két napig még a városban maradt. Felkereste azokat a helyeket, melyek emlékeket hordoztak a XIX-XX. század híres költőiről, íróiról, művészeiről. Nem feltétlenül tárgyi emlékeket, inkább lenyomatokat, úgymond „szellemi leleteket”, az elmúlt idők anyagtalan relikviáit. Eldugott, kedves kávézókba, otthonos bisztrókba ült be, nagyokat sétált a Szajna parton, este pedig megcsodálta az Ancien Eiffel kivilágított maradványait. A Noveau Eiffel nem igazán érdekelte, a XXII. század kompozitanyagokból kialakított épületeinek precíz, hideg sterilitása inkább viszolygást váltott ki belőle, semmint elismerést vagy csodálatot. A naplót állandóan magánál hordta. Annyira jól ismerte a tartalmát, hogy mindig elsőre megtalálta benne azt az írást, mely pillanatnyi hangulatához a legjobban illett. A negyvennyolc óra röpke ábrándként szállt tova. Újra a Charles de Gaulle repülőtéren találta magát. Kissé bánatos volt ugyan, hogy el kell hagynia a várost, de a szomorkás hangulatba azért vegyült némi öröm is. Annak az öröme, hogy bármikor visszatérhet Párizsba.

4.

„Kedves utasaink! Tekintettel a mostoha időjárási viszonyokra, valamennyi felszállásra váró járat legalább egy órát késik. Szíves elnézésüket kérjük!” – harsogta a megafon. William egy kávézóban ült, türelmesen kavargatta capuccinóját. Áldotta a szerencséjét, hogy időben helyet foglalt, ugyanis a késés miatt rengeteg utas csapott le a reptéren üzemelő vendéglátóhelyekre. Asztaltársa tíz perccel ezelőtt végzett a szendviccsel és köszönés nélkül távozott. A férfi már-már kezdte furcsállni, hogy eddig senki sem vette birtokba a széket.
– Szabad? – rendkívül csinos, elegáns nő állt az asztal mellett.
– Hogyne! – pattant fel – Tessék, foglaljon helyet! – a hölgy leült, ruháját igazgatta, majd az itallapért nyúlt.
– Rettenetes ez a várakozás, nem? – kezdeményezett társalgást William.
– Mint általában minden várakozás – a nő azúrszínű szemei a férfira szegeződtek, aki bólintott.
– Annyira ismerős nekem valahonnan! – folytatta – Ne mondjon semmit, kitalálom!
– Csak tessék! – a hölgy elmosolyodott, majd jelzett a pincérnek és rendelt egy eszpresszót, cukor nélkül.
– Színész?
– Langyos.
– Celeb?
– Hideg!!
– Politikus?
– Jéééég!!!
– Nem akartam megbántani. Rendező?
– Langyos.
– Oké, akkor író vagy költő.
– Talált, süllyedt! – hangzott a válasz. Ismét megvillant a gyönyörű mosoly.
– Mondja csak, nem bánná, ha bemutatkoznánk egymásnak?
– Villányi Luca, de elképzelhető, hogy jobban ismer Lucretia deVille-ként – nyújtott kezet a hölgy. A férfi felállt, enyhén meghajolt és óvatosan az ajkához emelte a selymes tapintású kacsót.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem a költők hercegnőjét – mosolygott – William Rüdiger vagyok, eredetileg Rudasy Vilmos.
– Na neee! – lepődött meg Luca – Magyar ősök?
– Akárcsak az Önéi – biccentett a másik – Bár van annak már száznegyven éve is, hogy valamelyik felmenőm New Oxfordba hurcolkodott pereputtyostul, szóval a néven kívül…
– Nem sok minden köti az óhazához – fejezte be a nő. William éppen válaszolni akart, amikor telefonja megcsörrent. Rápillantott a kijelzőre.
– Elnézést, ezt fel kell vennem. A Future of Secession magazintól keres a főszerkesztő. Fontos! – sóhajtott. DeVille kisasszony nem esett kétségbe. Felhajtotta maradék kávéját, elővette a naplót, találomra belelapozott és olvasni kezdett. Néhány sor után feltűnt neki, hogy William csendben van. Tekintetét az asztaltársára emelte, aki – a hívás jelentőségével ellentétben – megszakította a telefonálást, és tátott szájjal, lélegzetvisszafojtva meredt a nő kezében lévő könyvecskére.
– Valami gond van? – kérdezte Luca. Összecsukta a naplót. A férfi pislogott párat, kifújta a bent tartott levegőt.
– Á, dehogy! Mondja csak, abban a könyvecskében nem versek vannak véletlenül?
– Egészen véletlenül azok – nézett rá csodálkozva a nő.
– Ha kitalálom az egyiknek, mondjuk a fele szövegét, meghívhatom egy pohár portóira?
– Miért ne? Hallgatom – Luca hangja megremegett. Az intuíciója azt súgta, hogy valami határozottan nincs rendben sem a szituációval, sem ezzel a Rüdiger-Rudasy fickóval. A kíváncsisága azonban úrrá lett aggodalmain.
– Előtted magukat ölelő tájakon, mint tintafoltok, sötétlenek éltető tavak. Vagy másfajta vizek. Lágyságod női voltát, csupán az érinti meg, aki újraépít minden hozzád hű hidat. Csak egyikük vigyázza könnyű lépteid. Pallóin az írás: szent, törött szavak. Összefonják velem különléteid – szavalta William, kissé hadarva. A napló a padlóra pottyant. A nő úgy bámult a férfira, mint aki kísértetet lát, pedig a legmeglepőbb mozzanat csak ezután következett. Will lehajolt, felvette a könyvecskét, a táskájába nyúlt és elővett egy szakasztott ugyanolyat, majd mindkettőt az asztal közepére helyezte. Döbbenten bámulták hol egymást, hol a külsőleg, és az imént hallottak alapján nagy valószínűséggel belsőleg is egyforma, kopottas, sárgás borítóval fedett naplókat.

Nem messze a kávézótól két feketébe öltözött alak figyelte őket. A rajtuk lévő inget, zakót, nadrágot, cipőt mintha szó szerint rájuk öntötték volna. Az éjsötét ruházaton kékes fénypöttyök csillogtak, melyek a testük mélyéből áramlottak kifelé, és ettől az ismeretlenek egészen üvegszerűnek tűntek. Érdekes módon, az összezsúfolódott emberek tudomást sem vettek kettejükről, egyszerűen átsétáltak rajtuk. Nem csoda, hiszen halandó szemnek láthatatlanok voltak.
– Elégedett vagy Haniel? – szólalt meg a magasabb – Sikerült újfent megszegned az egyik legfontosabb törvényt!
– Tisztában vagyok vele – bólintott a másik – Amennyire ritkán történik, talán megbocsátható.
– Az nem számít – vetette ellene a társa – A törvény nincs korokhoz kötve. Tiltott bármiféle beavatkozás!
– Ugyan Sariel! – sóhajtott az alacsonyabb – Könnyen beszélünk mi, akik az időtlenség részei vagyunk.
– Sajnos nem tekinthetek el a következményektől, bármennyire is szeretnék – hajtotta le fejét az arkangyal.
– Tudom. Önkénteskedés a csalódott lelkek szigetén, visszavonásig. Ismét.
– Legalább megérte?
– Feltétlenül – mosolygott Haniel – Végre nem késnek le egymásról.